A Carmen Szegeden

Georges Bizet: CARMEN
diszlet: Mira János
jelmez: Papp Janó
koreográfia: Bozsik Yvette
rendező: Bal József
Carmen - Szolnoki Apollónia mv.
Don José - Kóbor Tamás
Micaela - Wittinger Gertrúd
Escamillo - Réti Attila
Zuniga - Gábor Géza
Frasquita - Rácz Rita mv.
Mercédes - Simon Krisztina
Le Dancaire - Andrejcsik István
Le Remendado - Piskolti László
Morales - Bátki Fazekas Zoltán
vezényel: Molnár László

Szeretem Szegedet - a Tiszát, a napsütést, a parkjait, a vendéglőit és a zenei életükre, operájukra büszke lakóit. Meglepő, de most éppen egy-két büszke operabarát próbált jó előre elijeszteni az évad legelső igazi premierjétől.

Már csak azért sem sikerült nekik, mert valóban fontos, úgymond \"jelzésértékű\", hogy az évad legelső, legfrissebb - minden szempontból új - produkciójával éppen Szegeden állnak elő - és ez már nem először történik így.
Időnként hallok vitákat arról, hogy a szegedi társulat hányadik az országos rangsorban. Előzött-e már Miskolc, netán Debrecen? Vagy Vaszy után évtizedekkel is, de Szeged a második?

Szerintem abban, ahogy dolgoznak, abban, hogy nem panaszkodnak gazdaságra, politikára, időjárásra, bioritmusra és horoszkópra, hanem hol ilyen, hol olyan lehetőségeikhez mérten, de igyekeznek a legjobb, legtisztességesebb előadással jelentkezni, abban Szeged se nem második, se nem harmadik. Abban egyértelműen elsők.

Ezért nem hallgattam a súgásokra, és jól tettem, mert nem volt igazuk.

Nem mintha kiemelkedően jó lett volna ez a Carmen, sőt valójában számtalan sebből vérzett. Figyelmem csak azért nem lankadt, mert rendkívül tanulságosnak találtam, hogy mennyi minden múlik egy modern \"rendezőközpontú\" színházban a központi akaraton, és hogyan összegződnek végzetessé az egyenként jelentéktelennek tűnő apró, de rossz megoldások.

Mert a nagy siker - most legalábbis - nem az énekeseken, és nem a zenekari muzsikusokon múlott.

Úgy tűnt, Molnár Lászlónak idegen a Carmen. Már a nyitány feleslegesen nagy tempóban, idegesen kezdődött. A tempótól talán még virtuóz is lehetett volna, de a kapkodásban nem volt idő odaérni a hangsúlyokra, nem volt idő a lélegzetre, az ívekre, a formára. Ennek megfelelően volt maszatos a zenekari hangzás, és a rézfúvós gikszerek sem maradtak el. Az okokat nem tudhatom, ugyanez a zenekar annak idején igen meggyőzően boldogult a - szerintem nehezebb - Don Carlosszal.
Jut eszembe, azt is Molnár dirigálta...

Lehet, hogy mindössze a színpadról hiányzó összefogottságot, sodrást és drámát próbálta pótolni? Ennek csak az mond ellent, hogy bár a színpadon néhány zavaros \"ötletet\" rögtön az elején sikerült exponálni, de a rendezés mélyreható zavarosságának, sületlenségének csak a dráma végére sikerült szinte teljes káoszba taszítania az előadást.

A csempészjelenet végéig, vagyis az opera jó háromnegyed részében a világosítás koncepciózusan és tervszerűen függetlenítette magát a cselekménytől. Az első felvonás szinte teljes sötétben kezdődött, és csak a dohánygyári munkáslányok cigarettakórusánál kezdett pirkadni. Nos, éppen lehettek éjszakai műszakban is, bár ez nem magyarázza, hogy mit keresnek ott katonásdit játszó lurkók éjnek idején, mint ahogy azt sem, mitől lesz a pirkadat után ismét rögtön sötét, hogy aztán teljesen véletlenszerűen történjenek a dolgok világosban vagy félhomályban.
Érdekes effektusként az éjszakai Lillas Pastias-jelenet valóban lesötétített színpadon játszódott, de ezt addigra mindenki a puszta vakvéletlennek tulajdonította.

A határozott rendezői jelenlét ott kezdett hatni, tulajdonképpen akkor kezdte uralni az előadást, amikor az utolsó nagyjelentben Don José nyitott bicskával a kezében kezdi kérlelni Carment, utazzanak el valahová és kezdjenek együtt új életet...
Persze értem én a koncepciót, mások is megpróbálták már Carmen kontra Don José viadalként ábrázolni a végső összecsapást. Igen, itt Carmen a bika!

Mennyivel valóságosabb és megrázóbb Francesco Rosi filmjében a párnak hátat fordító szurkoló-kórus...
Nyilván másként kellene színpadon, mint filmen. Egyébként én nem bánnám a modernizált, átértelmező rendezést sem - ha működne.

A helyzetet nem teszi elviselhetőbbé az sem, hogy a rövid magyar nyelvű próza után felcsendülő francia nyelvű áriákhoz, vetített szövegként olyan kétsoros rezümé jelenik meg, ami aztán ott is marad a jelenet végéig. Vagy lelövi a poént, vagy valami hihetetlenül tömör, komikus zanzaként nem segít semmit.

Eredetileg attól tartottam, hogy a szegedi társulat énekesei nem lesznek képesek megfelelni a Carmenben felmerülő kihívásoknak, de végül ők bizonyultak az előadás legszilárdabb pontjának.

Igaz, hiába küzdött az első szereposztásban Don Josét alakító Kóbor Tamás. Az odáig meggyőzően teljesítő, a virágáriát még igen szép hangon éneklő tenor a végkifejletre elszürkült és kifulladt. Meggyőződésem, hogy a minden elemében a feladat, a karakter ellen dolgozó rendezés őrölte fel.

A címszerepben Szolnoki Apollónia magabiztos, temperamentumos. Hangi kvalitásai nem lehengerlőek, de hiteles és meggyőző Carmen.

Réti Attila nagyon érdekesen énekel, úgy, hogy szinte lehetetlen megállapítani a megszólaltatott hangmagasságot. Ezzel együtt előre biztos voltam benne, hogy erős pontja lesz az előadásnak, mert már akkor képes igazi Escamillo-karakter lenni, ha meg sem szólal. Maradjunk abban, hogy Escamillo már az opera alapjául szolgáló szövegben sem a hangjával hódít...

Zunigát Gábor Géza alakította, a tőle megszokott színvonalon. Rövidke szerep, súlya sem mérhető Fülöp királyéhoz, de hangban és alakításban is \"meg volt oldva\".
Micaela szerepében az eredetileg második szereposztásra kiírt Wittinger Gertrúdot hallottuk, aki szintén feltűnően biztos, szerepével azonosulni képes énekesnek tűnt.

És a kisebb szerepek?
Olyanok itt nincsenek, mindenesetre az egy igen jó társulat, amelyik csempészeknek egy Rácz Rita, Simon Krisztina, Andrejcsik István, Piskolti László négyest tud kiállítani. A kártyajelenet és a csempészötös meg is szólaltak, ahogy kell.

Talán csak annyit tennék hozzá, mintegy tanulságul, hogy az egész Carmenből - számomra - az derült ki, hogy mennyire különös, hogy egy operafelvételt mindig az énekesek teljesítménye alapján szoktunk megítélni, pedig élő előadásban a színpadra állító központi akarat legalább ugyanannyira fontos. Talán érdemes volna még sokkal jobban megbecsülni a rendezőket, és ugyanúgy sztárokként kezelni őket - már ha megérdemlik.