A bűn ezernyi árnyalata és az igaz út keresése – Rossini Mózese a Zsidó Nyári Fesztiválon

2013. szeptember 1.
Dohány utcai zsinagóga

Mózes: Rácz István
Fáraó: Bretz Gábor
Osiride: Horváth István
Amaltea: Ira Bertman
Elcía: Fodor Beatrix
Aronne: Balczó Péter
Mambre: Yotam Cohen
Amenofi: Kálnay Zsófia
Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor Kórus
vezényel: Pál Tamás

Lassan hagyománnyá válik, hogy így, nyár végére, közvetlen a szabadtéri szezon után, de az operai évad megkezdése előtt a Zsidó Nyári Fesztivál valami ritka operai ínyencfalattal kedveskedik vendégeinek. Valami olyasmivel, ami operai szemmel igényes, de mégsem elcsépelt és persze, ami a Fesztivál tematikájába belefér. Tavaly nem volt Verdi-év és a Nabucco ment, az idei Verdi-Wagner kettős jubileumon Gioacchino Rossini operájára, a Mózes Egyiptomban című alkotásra került sor. És ez így van jól, végül is, hol van az megírva, hogy csak a jubiláns szerzők művei adhatók?

Az a része viszont nincs jól, hogy a Dohány utcai Zsinagóga a szinte minden mértéket meghaladó visszhang, az irracionálisan kis színpad következtében gyakorlatilag alkalmatlan az efféle „megaprodukciókra”. Meg általában olyan előadásokra, amely harmincnál több főt foglalkoztat, de ezúttal hunyjunk szemet e hiányosság felett. A szervezők számára nyilván szempont volt a minél nagyobb hallgatóság megnyerése (a Zsinagógába akár háromezren is beférnek), valamint nyilván az is, hogy ezekhez a művekhez ez a szakrális tér még további hozadékot jelent(het).

Ha az opera legfőbb mondanivalóját egy mondatban szeretnénk megfogalmazni, akkor az az lenne, hogy sosem szabad az egyéni érdeket a közérdek elé helyezni. Mert úgysem fog sikerülni. Ez amúgy aktuális napjainkban is, de a dalmű megszületése óta eltelt 195 év alatt szinte bármikor. Örök gondolat. A darab főhőse látszólag Mózes, pedig dehogy. A cselekmény valójában nem a próféta körül zajlik, aki többnyire csak puszta szemlélője az eseményeknek, az sokkal inkább az Osiride-Elcía kapcsolat tengelye mentén alakul. A szerelmes Osiride és atyja, a Fáraó az, akik a szószegés bűnét vállalva is megpróbálják a világtörténelem kerekét saját érdekeik mentén irányítani – persze hiába. Kettejük közül a fiú ügye a tisztább, ő csak egyszerűen a boldogságáért küzd (de persze elbukik a nemtelen eszközök miatt), viszont a papát a gusztustalan napi politika mozgatja. Bűn és bűn között ezernyi árnyalat, mekkora különbség is lehet!

Minderről a nagyközönség viszont alig értesülhetett. A szervezőket fölmentjük a visszhang, az együttesek zsúfolt és nem igazán ideális elhelyezése miatt (énekkar az oldalerkélyen), de semmi nem menti őket azért, mert nem gondoskodtak a megfelelő fordítás szövegének kivetítéséről. Ráadásul úgy, hogy a megfelelő színvonalú kivetítők mindvégig a rendelkezésükre álltak. A szöveg hiányában maradt a zene, mint egyedüli támpont. (Tarján Gábor ismert honlapján a négyfelvonásos változat szerepel, amit kellő átigazítással akár adaptálni is lehetett volna.)

Így maradt a zene, de vajon önmagában elég-e? Rossini halála után másfél évszázaddal biztosak lehetünk-e abban, hogy jól értjük azt a formanyelvet, amivel a bel canto nagymestere a szituációkat jellemezte? Aligha, erre csak egy apró példát hadd említsek. A darab egyik legizgalmasabb jelenete a Fáraó áriája, aki éppen Mózesről énekel. Ködösít, mellébeszél, gyaláz, gyűlölködik. A Maestro mindezt úgy oldotta meg, hogy virtuóz futamokkal ékesített dallamokat énekeltetett a basszus énekessel, éppen úgy, mint egy pozitív tenorhőssel. Egyedül a hangnemváltások gyakorisága jelezte a hős labilitását, hangulati csapongását, jellemének ingatag mivoltát. A koncertet végighallgató ismerőseim viszont szinte egytől egyig pozitív szereplőnek gondolták a figurát. Szóval, nagyon-nagyon hiányzott a szöveg.

Egy bel canto ritkaság bemutatása Magyarországon az elmúlt évtizedek hagyományait követve szinte kizárólagosan Pál Tamás privilégiuma lehet. Ezt a „pozíciót” valószínűleg nem kérte, hanem az Élet hozta számára, s mi örömmel fogadjuk. Pál pedig boldogan lubickolt a darabban, a hely adottságait meghazudtolva igyekezett énekeseit maximálisan kiszolgálni. Legfőbb karmesteri szándéknak a mű árnyalt kibontását éreztem és – talán az utózengés csökkentését is megcélozva – a figurák szokásosnál összetettebb felvázolását. A széles dinamikai spektrum megteremtésében a Szegedi Szimfonikus Zenekart kell Pál elsődleges partnereként kiemelni.

Énekesei változó minőséget teljesítettek ezen az estén. Elsőként a két hölgyet kell említeni. Fodor Beatrix évek óta nem mutatott ilyen remek formát, persze Elcía szólama számára teljesen adekvátnak bizonyult. Sokkal inkább, mint Szilágyi Erzsébet, mint az Aida címszerepe vagy a Don Carlos Erzsébete, amikkel az elmúlt évadban kísérletezett. A szimpatikus énekesnőnek hamarosan döntenie kell arról, hogy milyen sokáig szeretne énekelni. A hosszú jövőhöz nem a drámai szoprán repertoáron keresztül vezet az út. Rossini hősnőjeként viszont pontosan azt hozhatta, amit tud, a karcsú, nagy magasságokba könnyedén és súly nélkül fölszökkenő nemes hangadást. Ez az ő igaz útja. A Fáraó feleségének kényes szerepét izraeli vendég, Ira Bertman tolmácsolta, példás stílusismerettel és lefegyverző üzembiztonsággal.

Osiridét, Elcía szerelmesét, a Fáraó gyermekének hálátlanul nehéz szólamát Horváth István tolmácsolta. Egyfelől rögzíteni kell, hogy előadásában a szólam olyan lenyűgöző virtuozitással szólalt meg, amit más hazai énekestől nem várhatunk el. Másrészt viszont hangot kell adni azon aggodalomnak, hogy a fiatal tenorista pár éve (a szegedi Ory grófja tájékán) még behízelgő hangszíne az utóbbi időszakban egyre többször szólal meg a szükségesnél érdesebb, zavaróan karakteres tónussal. Ezt – éppúgy, mint Fodor Beatrixnál – nála is a túlterhelés, az indokolatlanul súlyos szólamok következményének lehet betudni.

Bretz Gábor a Fáraó szerepében ugyan többnyire hozta ismert pozitívumait, kerek frazeálását, biztos stílusismeretét, mégis az est legnagyobb részében az volt az érzésünk, hogy fáradt. A hang olykor fénytelenül és sápadtan, a szükséges erő hiányával szólalt meg.

Vele ellentétben a címszerepben Rácz István – talán az ismert operaházi mellőzés következményeként is – friss és erőtől duzzadó vokalitással tűnt elő. Előadásában mégis az önmérsékletről tanúskodó visszafogottság lett az irányadó, amitől az egész figura kapott valami érdekes, töprengő arculatot. Megmaradtak viszont az énekes korábban tapasztalt intonációs bizonytalanságai is. Kár érte, mert az amúgy szép alakítás ettől sokat vesztett nemességéből.

„Mikor ezeket a pompázatos dallamokat halljuk, amelyeknek nincs határuk, az az érzésünk, hogy az Isten trónja körül énekelhetnek így.” – mondta Honoré Balzac az átdolgozott párizsi bemutató kapcsán. Mi sem fogalmazhatunk ennél találóbban. A Mózes Egyiptomban eredeti verziója a szervezők szerint első alkalommal csendült fel Magyarországon.