A Borisz Godunov Miskolcon
2008. június 20.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház
MUSZORGSZKIJ: Borisz Godunov
A Moszkvai Helikon Színház vendégjátéka
Bátor, sokat markoló, és ennek ellenére igen sikeres előadás a moszkvaiak Borisz Godunovja. Bátor, mert az egykor igen divatos, színes, szélesvásznú, helyenként kissé hatásvadász, Rimszkij-Korszakov jegyezte, vagy az autentikusnak vélt eredeti Muszorgszkij-féle hangszerelés helyett Sosztakovics szinte teljesen ismeretlen, szintén nem problémamentes változatát állították színre. Sokat markoló, hiszen a Helikon Színház fiatal társulatának csúcsra járatásával, átértelmezésekkel, remek színpadi megoldásokkal és sajátos játékötletekkel egyéni hangú és igen hatásos produkció jött létre.
Dmitry Bertman, a Helikon Színház alapítójának és főrendezőjének Borisz-színpadképét egy hatalmas vastraverz uralja, amely monumentalitása ellenére jól szolgálja a koncepciót. A játék a lelátó összes pontján zajlik, a Koronázási jelenethez liftszerű, mozgó csúszkát használ, a Cellajelenet és a Kocsmakép egy-egy sarokban, míg a kulcsfontosságú két Lengyel kép a vasépítmény egészén bonyolódik. A színváltoztatásokat sikerült teljesen elkerülni, biztosítva ezzel a sodró lendületet és a szűnni nem akaró feszültséget.
Mert feszültség akad bőven: Sosztakovics hangszerelése például sajátosan modern színeket kölcsönöz a darabnak. A fúvósok és az ütőhangszerek kiemelt szerephez jutnak, a zenekari hangzás sokszor igen nyers és elementáris. Persze lehet ezt a verziót önkényesnek és a darabtól idegennek tekinteni, ám érzésem szerint ebben az előadásban nagyon is helye van, hiszen a rendező nem egy helyütt felerősíti a darab nyilvánvalóan meglévő groteszk elemeit.
A legjellegzetesebb példa, egyben a rendezés zseniális húzása Grigorij szerepének (át)értelmezése. A szerzetesből lett trónkövetelő szólamát ezt megelőzően még sosem hallottam lírai, már-már karaktertenor tolmácsolásában, az pedig szerintem végképp példa nélkül álló, hogy egy szerepösszevonásnak köszönhetően a Bolond szólamát is Grigorij megszólaltatója énekelje. A szerepeket megformáló Vassily Efimov szinte azt csinál a hangjával, amit akar, ha kell, hősi színeket kever, ha kell, karakterizál, mindezt páratlan muzikalitással, és a figurákat (főként persze Grigorij/Ál-Dimitrijt) csak egy kicsit túljátszva. Ekként ebben a Borisz-értelmezésben a trónkövetelő egy – feltehetően a kolostorban összeszedett – bőrnyavalyában szenvedő, komplexusok gyötörte szerencsétlen, zavart elme, aki mindezek ellenére érvényesülni tud, és még Marina kegyeit is elnyeri. A figura éppen akkor válik félelmetessé és kiszámíthatatlanná, amikor Bolondként is viszontláthatjuk őt.
Efimov mellett akadtak még igen jó énekesi-színészi teljesítmények az előadásban: kiemelendő a néhány éve a Magyar Állami Operaházban is vendégszerepelt Vadim Zaplechny formátumos Sujszkij hercege, Andrey Vilegzhanin remek hangú Rangonija, Dmitry Ovchinnikov a Forradalmi jelenet kihúzása miatt sajnos csak kevés lehetőséget kapó Varlaamja, valamint Ksenia Viaznikova, aki a hideg-érzéki Marinát alakította nagyszerűen. Nem igazán találtam viszont meggyőzőnek a Piment alakító Stanislav Shvets hangi alakítását.
A címszerepben Alexey Tikhonmirov mindent egybevetve nem okozott csalódást, annak ellenére sem, hogy alapvetően korrektül, de nem különösebben emlékezetesen alakította a tudathasadásos cárt, a megszokottnál némiképp szimpatikusabbra és esendőbbre véve a figurát. Magvas basszbaritonja jól illeszkedett a szerephez, a hang azonban lehetett volna kicsit erőteljesebb is. Persze lehet, hogy igazságtalan mindezt számon kérni egy ilyen fiatal, a hírek szerint még csak 28 esztendős énekművésztől.
Az ötletes rendezésen és néhány kitűnő énekesen túl az előadás legnagyobb csodája kétségkívül Vladimir Ponkin karmesteri teljesítménye és a Helikon Színház zenekarának játéka volt. A miskolci zenekari árok szűkössége miatt a muzsikusok a földszinti páholyrészt is birtokba vették, és a szokatlan körülmények ellenére nagyszerűen játszottak. Ponkint pedig nem győztem bámulni – csak a legnagyobban képesek így felépíteni az egyes jeleneteket, elővarázsolni a zenekari színeket, odafigyelni a dinamikai váltásokra és az énekesekre egyaránt. Ő volt az, aki feltette a koronát erre a sokáig emlékezetes, nagyszerű Borisz Godunov-előadásra.
