Stabat Mater & Miserere Debrecenben (A Canto Armonico koncertje)

2004. szeptember 26.
Debrecen - Szent Anna Székesegyház
Debreceni Canto Armonico énekegyüttes
Vez.: Kiss Csaba és Tamási László

GIOVANNI GABRIELI: Omnes gentes, plaudite manibus - a 16 voci
GREGORIO ALLEGRI: Miserere (Psalm 51) - a 9 voci
DOMENICO SCARLATTI: Stabat Mater - a 10 voci e basso Continuo

Kedves ismerősöm kérdezte: Nincs kedved koncertre jönni Debrecenbe?

- Nincs!

Így hoz rossz döntést az ember, ha gondolkodás nélkül válaszol. Persze csak arra emlékeztem, hogy este hét után már semmivel nem lehet hazajönni, és ha mégis muszáj volt, akkor vonatozhattam hét és fél órát Budapestig. Abban a hidegben ez az élmény legfeljebb a sorozáshoz, esetleg egy felnőttkori mandulaműtéthez fogható. Hogy milyen koncerten voltam előző este, arra pedig már nem is emlékszem.

- Jól van na, csak azért szólok, mert a Scarlatti Stabat Materét énekli a Canto Armonico!

Megrendítő riposzt és tus.
Merthogy a Canto Armonicót, ha lemezről is, de már hallottam - és amit hallottam, az nem volt rossz. Egyébként pedig sokszor panaszkodtam, hogy a kórusok nagyobb kórusműveket (mint például a Scarlatti-mű) csak nagyon ritkán, gyakorlatilag sosem tűznek műsorukra. Ha most éppen a Canto Armonico, és éppen a Scarlattit - és hozzá a szintén fölemlegetett Allegri-darabot egy este elénekli, akkor egyszerűen nem tehetem meg, hogy nem veszek róla tudomást, arra nekem akár gyalog is kötelességem elmenni.

Gyaloglásról szerencsére szó sincs, és ha nincs is végig autópálya, ma már egészen más eljutni Debrecenbe (és vissza) mint volt tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ilyen régen jártam volna arra? Na nem, azért ez túlzás, de például a Munkácsy-háromságot se láttam még együtt a Déri Múzeumban. A kiállítás hatig van nyitva, a koncert hétkor kezdődik, szépen lesz mindenre idő, egy szóval: megyek.

Menni megyek, de a Szent Anna utcában velem szembejövő tömeg külön írást érdemelne. Először azt hittem, hogy biztosan elkéstem, mert már mindenki visszafelé jön. Feleségemnek lett igaza, aki azt mondta, hogy semmi gond, csak most fog kezdődni a koncert, a szembejövők az elől menekülnek! Valóban szokás, hogy az egyházi kórusok \"szolgálaton kívüli\" hangversenyeiket a délutáni-esti mise utánra időzítik, hogy az ott maradó hívek adhassák a közönség gerincét. És az is szokás, hogy a hívek túlnyomó többségét egyáltalán nem érdekli, hogy templomukban van-e egyházi zene, és milyen színvonalon.

Jelentem, itt kifejezetten magas színvonalon, és a kifejezetten ezért érkezőkkel együtt azért közönség is volt szépen.

A Gabrieli-műben nem sikerült maradéktalanul megtalálni a dús teremhangok ellenszerét. Az egymásra figyelő kóristákat időnként rászedték a jobban (viszont rosszkor) hallható visszhangok. Egy hangverseny első számában általános az izgalom, a ráhangolódás, lehet, hogy ez eleve nem kedvez az ilyen bonyolult ritmikájú műveknek, de más gyanúm is támadt - de mivel ezt a koncert második részében láttam némileg megerősödni, inkább később térek rá vissza.

Egyébként is kezdődött Allegri Misereréje. Szintén nagy mű, egészen különleges előadói problémákkal, és gyönyörű kivitelben. Amilyen szinten ez megszólalt, önmagában ezért megérte volna Debrecenbe utazni. A két énekes kvintett egymással szemben, a templom főhajójának két végén foglalt helyet, a gregorián intonációkat pedig a szószékről hallottuk. Itt érvényesült a kórus tagjainak egyénileg is szép, ugyanakkor szépen illeszkedő hangja. Azt hiszem, ha bármikor bármi probléma adódik is ezzel az együttessel, az nem a hangképzés lesz. Csak azért kell két egyéni teljesítményt mégis külön kiemelni és szóvá tenni, mert a műben történetesen két szólisztikus szerep van. (Ha több lenne, akkor lehet, hogy többeket kellene most külön dicsérnem?)

Egyikük a már említett intonáció a szószékről, pontosan az a \"szerzetes\" tenor, aki nem operás, nem túlképzett, nem énekel \"rezonáns üregekből\", hanem csupán szívből és tisztán. A másikuk pedig az a szoprán, aki fölvállalta a refrének magas c-it. Extrém magasságok halkan indítva és megfogva, majd a \"bebiztosított\" hangot kicsit megtámasztani - de mégsem vibrálni, mégsem préselni...
Ezt nagyon-nagyon kevesen tudják. Rendkívül szép volt.

A Scarlatti-darab hatalmas mű. Előadása bármely kórus életében följegyezhető mérföldkő. Pusztán a \"bevállalása\" is az lenne, de azért szerencsére nem kellett ennyivel beérnünk.

Megszólalt minden, csupán a szélsőségek, a Stabat Mater-tétel pianissimo-imitációi, a berobbanó Ámen-akkordok és a virtuóz Inflammatus nem voltak eléggé \"szélsőségesek.\" Talán kissé még nyers, nem eléggé magabiztos a partitúraismeret.

És a már említett bizonytalan gyanú.

A Gabrielit és az Allegrit Tamási László, a Scarlattit Kiss Csaba vezényelte. Az, hogy szembeszökő különbséget nem tapasztalhattunk sem intonációban, sem értelmezésben, dicsérheti az összeszokást, az együttműködést, de hiányérzetet is kelt. Sajnos, ez a kis létszámú együttesek jellemzője szokott lenni. Egymásra jobban odafigyelnek, tudnak is együtt muzsikálni, és talán ezért nincs akkora \"becsülete\" a vezetőnek, mint máshol. Lehet, hogy maga a karnagy sem érez elég késztetést arra, hogy betöltse az \"erős\" ember, a gátlástalan, időnként erőszakos központi akarat hálátlan szerepét, ami viszont markáns színeket és éleket adhatna az egyébként is nagyon szép produkciónak.

Összefoglalva: nagyon örülök, hogy ott lehettem. Kivételesen szép és értékes koncert volt. Egy olyan kórus olyan fellépése, akik nem a szokásos szalondarabok korrekt, versenykompatibilis abszolválására törekednek, hanem zenei élményt nyújtanak.

Mindehhez még valamit megtudtam. Mint kiderült - legalábbis azt mondják -, a műsorválasztás nem véletlenül illeszkedik ahhoz az ábrándos kívánságlistához, amelyekről írtam a Café Momusban.
Nem hiszem, hogy bárki is átérezhetné, mekkora megtiszteltetés ez nekem és újságunknak.
Már nem éltem hiába...