Simon Boccanegra Szegeden
Kovalik Balázs rendezését sokan támadták, sokan dicsérték. Operabarátokkal beszélgetve szinte mindenki másképp értelmezett egyes megoldásokat, beállításokat. Avagy értelmezhetetlennek, de hatásosnak tartották, (így például a II. felvonás fináléjának átokjelenetében a lelógó papírcsíkok leszakítását, vagy Paolo kínos fetrengését. Számomra értelmezhetetlen az elôjátékban a színpadon lárvaszerűen végigcsúszó tömeg. Ugyanakkor hihetetlenül nagy effektussal bír, amikor a tanácstermi jelenetben Boccanegra a földre kényszeríti úgy a plebejusokat, mint a patríciusokat, és így hangzik el békeszózata.
Ha én is hozzájárulhatok a rendezôi koncepció talányának egy megfejtési módjához, az számomra a hierarchia és a bezáródó kör hangsúlyozása. A prológusban Boccanegra Fiesco lábához borul. A címszereplô békeszózata alatt egyedül Fiesco az, aki a színpad leghátulján némán Boccanegra fölé tornyosul. Gabriele Adorno ugyanakkor Boccanegra lábánál esedezik kegyelemért. A kasztokat nem lehet átlépni.
A fináléban Simone visszaváltozik egyszerű tengerésszé. Dolgozik a forgószínpad Amélia és Boccanegra kettôse alatt is, a tenger hullámaira asszociáló gôzfelhô gomolyog - apa és lánya egymástól függetlenül, disztanciával keringenek, s csak a duett végére jön létre fizikális kontaktus.
Szóval lehet vitatkozni errôl a rendezésrôl, de biztosan el kell
gondolkodni rajta, ahogyan Szendrényi Éva díszletein és a jelmezeken is.
Elôbbi láttán egy cseh sörözô gigantikusra felnagyított, lepusztult csempés
mosdója jutott legelôször eszembe. Utóbbiak pedig megérdemlik a \"Magyarok Honfoglalása a XXIII. században\" titulust. A szcenériára még csak találni magyarázatot, a maszkok egyszerűen blôdek, helyenként szájbarágók.
A zenei megvalósítás elsôrangú. Le merem írni: ma talán Bede-Fazekas Csaba a legjelentôsebb honi baritonhang, gyönyörű színnel, kifogyhatatlannak
tetszô volumennel - talán helyenként icipicivel
több pianot kívánnánk. Gábor Géza Fiescoja szól fenn is, lenn is. Elôbbi
lágéban baritonosan, utóbbiban igazi kormos basszus, s alkatánál
fogva is kiemelkedik a színpadon.
Rálik Szilvia (Amélia) hihetetlen intenzitása mind éneklésében, mind színészi
játékában magával ragadó. A voce nagy, de késôbb inkább a német szerepkör lesz
az övé, ideális Sentának érzem.
Urbán Nagy Róbert intelligensen, szépen énekelte
Gabriele Adorno hálátlan szólamát, egy-két forszírozott magas hang utalt arra, hogy ez a hang jelenleg azért inkább Taminohoz áll
közelebb. Andrejcsik István tenorális baritonját nem éreztem elég súlyosnak Paolo szerepére, adekvátak voltak Altorjay Tamás (Pietro) és
Piskolti László (Kapitány).
Bartal László dirigálta a Szegedi Szimfonikus Zenekart. Lanyhább kezdés után énekesei \"hozták fel\", így születhetett egy valóban drámai, emlékezetes, nagy ovációval ünnepelt elôadás.
Verdinek ezt a méltatlanul keveset játszott remekművét láttam pár helyen a világban - Most a Bécsi Opera egy estéje ugrik be (Abbado, Bruson, Tokody, Raimondi, Lima), meg a Met 1995-ös produkciója (Levine, Chernov, Te Kanawa, Lloyd, Domingo) - de ez a szegedi este éppúgy nagy élmény volt.
