Sevilla, se borbély (Rossini operája Szegeden)

2004. június 10.
Szegedi Nemzeti Színház

Lehetetlenség írni Kovalik Balázs rendezéséről.
Blődli. Marháskodás. Rossini darabjának zseniális újraértelmezése. Gegparádé. Polgár (operabarát) pukkasztás. Mesedarab kiscsoportos óvódásoknak. A \"por leverése\" egy százezerszer játszott műről.
Néhány éve került bemutatásra a Kisszínházban - emlékezetem szerint akkor még Se villa, se borbély címmel - most annak felújítása okán a Nagyszínházban szerepelt műsoron.

Talán emiatt is érezni, hogy Szendrényi Éva Legoland-je, akarom mondani kubista beütésű, rikító színekben pompázó (?) díszletei nem töltik ki igazán a színpadot. Díszletei? Tulajdonképpen gyakorlatilag csak díszlet, egy hatalmas vörös lépcsősor, mely járkáláson túl többek között gardróbként, garázsként, házként, raktárként, satöbbi, satöbbi szolgál. Ehhez még néhány mozgatható-ereszthető-emelhető elem, pár járműféle (Bartolo holdautóval siet Basilióért), egy többlyukú nagy malomkerék - talán ennyi.

Jelmez: Benedek Mária. A ruhák szinte mindenkinél végig idétlenek (őrjárat mint katicabogárcsapat), de a váltások mégis logikusak (Rosina különös hangulatú ruhákat visel, kivéve az utolsó képben, a magát csalódottnak hitt lány egyszerű fehér ruházatban van, akár egy hálóköntös is lehet.)

A legeslegelején megjelenik a dirigens - a színpadon. Papagájsárga kosztümben, hozzá gusztustalan vörös mellénnyel és ugyanilyen színű csokornyakkendővel. Kezében egy vödör. Lemászik egy létrán a zenekari árokba, és indul a nyitány. Alatta fekete-fehér film, az egész színpadot kitölti. Rosina ébredezik, kirohan a fürdőszobába, gyorsan kiglancolja magát, irány az utca - lepusztult mai környék, \"FTC\"-felirat egy falon, srác bringázik körbe-körbe.
Almaviva és Figaro ital helyett port tölt egymás poharába, majd kiöntik a földre (utalás a későbbi tüsszögésekre). Berta és Ambrogio gengszterként jelennek meg.

Sétál le Rosina a lépcsőn - hú, de nagy a vörös kontya, aztán előtűnik még egy, majd még egy, egy egész sorozat. Levelét a falról letépett, 6-os számú óriási lepedőre írja - írja? Rajzolja, krétával: hatalmas szerelmi kártyaszív Ámor nyilaival, ledobja a zenészeknek az árokba. Basilio a horrorfilmek Ollókezűjére emlékeztet kétméteresre meghosszabbított mellső végtagjaival (jobb kezét később elveszti). Az I. fináléban felhajt egy lépcsőfokot - alatta zongoraklaviatúra, elkezd játszani. Don Alonso óriási sárga szekeret tol be az énekórára, kinyitja, benne dobok, cintányér - Rosina betétáriája közepén éktelen heavy metál ütőhangzás az \"énekmester\" úr jóvoltából (Kovalik néhány más helyen is belepiszkolt Rossini zenéjébe). Figaro tűzoltófecskendővel-habbal borotvál, Bartolo egészét beterítve. Berta szolid lila ruhában kezdi áriáját énekelni - hirtelen ledobja, fekete bőrruha alatta, ugyanilyen színű korbáccsal szadizza Bartolót, akivel aztán össze is bilincseli magát. A vihar alatt zuhanyrózsa ereszkedik le, köpi a vizet.

Hadd ne soroljam tovább. Gondolhat mindenki, amit akar erről a koncepcióról, a publikumnak tetszett, jómagam időnként könnyeztem a nevetéstől.
Kovalik komolyan, megindítóan zárta a darabot. Ismét film, fekete-fehér, napjainkból, a kamera csak pillanatokra időzik egy fiatal szerelmespáron, aztán megjelenik a \"Vége\" felirat.
Tartok tőle, nemhogy egy ilyen ismertető, de egy videofelvétel vagy DVD sem tudná visszaadni teljességében - egyszerre kellene az egész színpadot és ugyanakkor a részleteket mutatni.

A zenei megvalósításról: Altorjay Tamás Doktora kellőképpen humoros, Vajda Júlia Berta kis szerepében is hozta szokásos magas színvonalú formáját, Kelemen Zoltán - más napokon Rigoletto vagy Scarpia! - példája mutatta, milyen luxussal rendelkezik a szegedi társulat. Ambrogio néma szerepében Mezei Lajos bravúroskodott, kaszkadőröket megszégyenítő legurulással a lépcsősor tetejéről.

Négy énekes, akiket először hallottam. Tudom, Szerekován János (Almaviva) karrierje szépen alakul, teljesen érthetően. A voce színe alig \"kappanos\", frazeálása, magasságai dicsérendőek. Figaróként Rezsnyák Róbert, világos színű, kellemesen kezelt matériával. Nagy reménység Cseh Antal basszusa (Basilio).
Last, but not at least Simon Krisztina, a Rosina-szólam mezzo változatát adta. Igazi felfedezés. Túl gyönyörű színpadi megjelenésén, abszolút profi játékán: itt egy intakt, gyönyörű hang, talán nem túlzok, engem a Kasarováéra emlékeztetett. Jegyezzék meg nevét.

Molnár László dirigálta a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok férfikarát és zenekarát. Úgy tudom, hogy \"vidéki\" karmester létére egyre többen sorolják őt Magyarország vezető operakarmesterei közé. Az orkeszter persze nem akkora, mint a pesti vagy bécsi operáé, de elegánsan, könnyedén, pontosan játszottak, \"füstölt\" az I. finálé (és hiszik, nem hiszik, húzás nélkül. Hogyan van ez Pesten? Bécsben?)

S az egész gárda dicséretére: mindezt egy kongresszus \"jóvoltából\" háromnegyed órával későbbi kezdéssel a tervezetthez képest, úgy negyven fokos melegben.
Az előadás magyar nyelvű, ily sok komiszkodás, geg mellett ez most nem baj.
Egyáltalán: nem baj, hogy van ilyesmi.
Sőt, úgy hiszem, nagyon jó.