Ritorno vincitor! (Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache koncertje Győrben)

2010. október. 22.
Győr
Richter János terem

Hazai pályán könnyű focizni, tartja a mondás. Pedig nem biztos. Az kétségtelen, hogy ilyen esetben a labdarúgó, a csapat számíthat a közönség rokonszenvére, de sokkal nagyobb, néha szinte elviselhetetlen a bizonyítási kényszer is.

Ami igaz a futballra, igaz lehet az éneklésre is.

Lukács Gyöngyi a 80-as évek közepe táján hagyta el Győrt, moszkvai tanulmányai után hamarosan itthon, később a világban az operaélet jeles szereplője lett. Milánó, New York, San Francisco, London közönségének egy-egy estén csak képességeit kellett megmutatnia, szülővárosa koncerttermének pódiumán a rokonok, az egykori tanárok, barátok, ismerősök előtt bizonyos értelemben egész pályájáról kellett számot adnia. Megmutatni, ki lett, és ha lett valaki, bizonyítani, hogy nem érdemtelenül lett az. Nem könnyű feladat, de már elöljáróban leszögezhetjük, hogy Lukács Gyöngyinek – Alexandru Agache oldalán – sikerült megoldania.

A győri koncert programja megegyezett a Művészetek Palotájában adott februári hangversenyével. Elképesztően tömény műsor, nehéz áriák, kettősök sorozata, amelyre világviszonylatban is kevesen mernének egy este során vállalkozni. (Magyarországon is tanúi voltunk már nagynevű dívák igencsak könnyített programú fellépéseinek, főműsorban Seguidilla, ráadásnak Lauretta és hasonlók...)

A koncert első felében Verdi, a másodikban a posztverdiánus olasz szerzők műveiből hallottunk részleteket, zárásképp, az est igazi megkoronázásaként pedig az Anyegin zárójelenetét. Egy ilyen műsor után ráadásra még számítani is szemtelenség, a fellépők azonban gálánsan, igazi slágerrel köszönték meg a tapsokat, A víg özvegy magyar nyelven előadott szerelmi kettősével oldva fel a főműsor drámai feszültségét.

Amit a koncerttel kapcsolatban elsőként meg kell állapítani, az az, hogy Lukács Gyöngyi hangilag igazi virágkorába lépett. A szerepről szerepre való fokozatos és tudatos építkezésnek köszönhetően beérett, a kezdeti lirico spinto kategóriából igazi olasz drámai szopránná lett. Bevallom, jómagam sokszor aggodalommal figyeltem bizonyos szakmai lépéseit, például nem örültem és féltettem, mikor sorozatban énekelte Turandotot, de most annál nagyobb örömmel konstatáltam, hogy tévedtem. A hang a súlyos feladatok ellenére is megőrizte hajlékonyságát és sokszor szinte valószerűtlen finomságait, de közben a magas regiszterben hihetetlen biztonsággal, töretlen erővel és fénnyel, az alsóban pedig egy orosz alt sötétségével és sűrűségével szólal meg.

Nem sok értelmét látom annak, hogy végigmenjek a koncert programján, mert ebben az esetben nem a részleteket, hanem az egészből levonható végkövetkeztetést gondolom lényegesnek. Jelesül azt, hogy Lukács Gyöngyi hangja ma olyan értéke a magyar operakultúrának, amelyet kivételes megbecsülésnek kell öveznie. Produkciókat lehet és kell építeni rá. Erre az új Macbeth után a Gioconda tűnik a legkézenfekvőbb lehetőségnek, amelyből a koncerten két részlet is elhangzott. Bár a Méregária az igazi operasláger, a csúcspont a finálé kettőse volt. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna koncerten Gioconda és Barnaba kettősét – pedig micsoda énekesi és színészi lehetőséget kínál! Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache ezt a lehetőséget maximálisan ki is használta, fantasztikus perceket ajándékozva a közönségnek. Általában is egyik fontos jellemzője volt a koncertnek, hogy a két művész az áriaestet nem egyszerűen énekesi feladatnak tekintette, hanem a koncertpódium kényszerűen leszűkített tere ellenére, pár négyzetméteren is a teljes színpad illúzióját, igazi drámai szituációt teremtett.

Agache nem egyszerűen partnere, hanem minden pillanatban társa és támasza volt a dívának, kettőseikben számomra a legnagyobb élmény a mindenen átsütő művészi alázat és szeretet volt. Ha igaz az állítás, hogy az opera a zene ellenére, illetve azzal együtt is színpadi műfaj, akkor a koncerten a két nagyszerű énekes-színész ennek fényes bizonyságát adta. Emellett Agache szólószámait is remekül kihasználta, hogy hangi kvalitásainak demonstrálása mellett ismét és újra figurát teremtsen, jellemet ábrázoljon. A februári koncerten Jago volt a csúcspont, most A köpeny Marcelje vitte el a pálmát. Nem szokványos koncertszám – hány baritontól hallottuk áriaest keretében? –, de Agache előadásában igazi bravúráriának tűnt. Gerard monológja pedig, mint már annyiszor, most se tévesztett célt: lendületével, erejével óriási sikert aratott.

A koncerten a Győri Filharmonikus Zenekar működött közre, Kesselyák Gergely vezényletével. Számomra nagy meglepetés volt, hogy egy nem par excellence operazenekar ennyire érti és érzi a stílust, a győri zenészek valóban remek muzsikálásukkal hibátlan alapot adtak és méltó partnerei voltak a két kitűnő énekesnek. Kesselyák Gergely ellenben zsigerileg érzi az olasz zenét, Itália vére és szenvedélye forr benne, emellett a szokásosnál is nagyobb figyelemmel és érzékenységgel kísérte szólistáit, Prokofjev Klasszikus szimfóniájának négy tételében pedig még humorát is megcsillantotta. Zenekarnak és karmesterének jelentős része volt az óriási sikerben.

Ritorna vincitor! – kiáltja Aida a harcba induló Rademes után a memphisi palota oszlopcsarnokában. (Ezzel a számmal kezdődött a koncert.) Vajon huszonvalahány éve volt-e valaki, aki a Győrt elhagyó, és bizonyos értelemben hosszú harcba induló, ifjú Lukács Gyöngyi után kiáltott? Vajon gondolta-e ő maga, hogy egyszer majd így fog visszatérni? Így, ilyen diadalmasan, ilyen szeretettől övezve. Mert Győr közönsége ezen az estén valóban keblére ölelte a város híressé lett szülöttjét. Öröm volt látni, hallani, az újratalálkozás tanújának lenni.