Oratorikusan fixált (Rossini Stabat Matere Szegeden)

2012. április 12.
Szeged
Rókusi templom

Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vaszy Kórus
Rőser Orsolya, Laczák Boglárka, Cser Krisztián, Balczó Péter – ének
Vez.: Gyüdi Sándor

ROSSINI: Stabat Mater

*

Az igazi operatikus azért operatikus, mert szakbarbár.
Nemhogy a hangszeres zene, de a többi vokális műfaj sem érdekli igazán. Sem a dalok, sem az oratóriumok, a kórusművek pedig legkevésbé, kivéve Kodály Esti dala. Elfogult és igazságtalan, mert az operettel például kivételt tesz.

Persze néha azért föllazítja saját elveit. Leginkább, ha kedvenc énekesei kezdenek el mást énekelni. Az ő kedvükért kirándul.
Meg aztán van néhány mű is, amely még a következeteseket is zavarba hozza. Ilyen elsősorban Verdi Requiemje, sokak szerint a szerző legszebb operája.

A Requiem kedvéért én is elzarándokoltam jó 25 éve a körülbarikádozott Erkel Színházba, amikor a Scala hozta Pestre. Jegyem nem volt, de a beszerzés jól sikerült: árában, 50 forintért vettem egy bilétát a leghátsó sorba. Ez akkor ötszörös helyár volt. Teljesen lenyűgözött a mű és Lucia Valentini-Terrani, a beugró Gulyás Dénes meg Paul Plishka, legfőképpen pedig a mennyei szoprán, akit én eddig mezzónak ismertem: Shirley Verrett. A zenekart és a kórust már nem is említem, Abbado azóta is egyik első kedvencem, arányos elragadtatottsága mindig lenyűgöz.

Megrendítő, fölzaklató este volt. Másnap a tévéközvetítést is végignéztem, ott Verrett mellett Obrazcova, Kelen Péter és Gyaurov énekelt, Frenit nem kaptuk meg.

És egy életre eljegyeztem magam a Requiemmel.

Hasonló élményt éltem át a minap Rossini operaszerű alkotásával a Stabat Materrel, amelyet a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Kórus mutatott be. A nagy vígoperaszerző olyan elfogulatlanul, egészséges áhítattal nyúlt a vallási témához, hogy az megint lenyűgöz. A belülről szépen fölújított Rókusi templom akusztikája kitűnő, kevésbé visszhangos, mint a nagyobb hírű Fogadalmi Templomé.

Gyüdi Sándorhoz talán ez a világ áll a legközelebb. A pregnáns, kifeszített ritmusok, a bel canto dallamívek. A zenekar és a kórus puhán szólt, ha az kellett, suttogón, mennydörgően, ha arra volt szükség.

Elsőrangú szólistagárdát sikerült összeállítani. Rőser Orsolya szopránja úgy szelte át a hangok tengerét, ahogy akarta. Laczák Boglárka kiegyenlített, sötét tónusú mezzo, megnyugtató biztonsággal énekelt. Cser Krisztián hangját eddig képtelen voltam megkedvelni, és terebélyesedő karrierjét sem értettem. Itt most szépen szólt, megvolt a kellő tónus, hangütés. Mintha otthonosabban érezné magát pódiumon, mint a színpadon. Balczó Péter hetyke bel cantóval, szuverén formálással énekelte a nevezetes Cuius animamot, a végén jó magas desszel. Itt kissé hangos volt a zenekar. Persze úgy is mondhatjuk, hogy kevés volt a tenor, de hát, ha ilyen szép színű, könnyed magas tenorunk van, érdemes alájátszani.

Egyébként az oratorikus Rossininek nincs éppen rossz sora Szegeden, hisz decemberben az Ünnepi kis mise hangzott föl Pál Tamás irányításával, pompás előadásban. Akkor Fodor Beatrix, Mester Viktória, László Boldizsár és Bretz Gábor alkotta a szólókvartettet. Két nemzetközi színvonalú együttes, és mindkettőt valahogy a város, a színház, a zenekar és az ő vezetői hozták Rossini és Szeged közös nevezőjére.
Rossininél csak a szegedi nézők jártak jobban, akik most operai ünneplésben részesítették a produkciót.