Nem halálvárás, örömünnep! - Orbán Requiemje Debrecenben

2004. július 27.
Debrecen
Bartók terem
Bátori Éva, Bódi Marianna, Wiedemann Bernadett, Ionel Pantea
Debreceni Kodály Kórus, Debreceni Filharmonikus Zenekar
Vez.: Selmeczi György
ORBÁN GYÖRGY: Requiem

Orbán György, itthon az egyik, ha nem a legénekeltebb kortárs magyar szerző ismét vokális művet alkotott, ezúttal Debrecen város felkérésére, s ahogy az lenni szokott, a Bartók Béla Kórusverseny nyitóestjén létre is jött az ősbemutató. Az ingyenes hangversenyre zsúfolásig megtelt a Bartók terem, s az elkerülhetetlen köszöntők után izgatott várakozás ülte meg a párás légkört.

Orbán Requiemjének első taktusai Mozartéra hajaztak, de aztán megtalálta saját hangját. Nem szomorú requiemet írt, nem a halálra készül. Drámai váltásokkal, dinamikai kontrasztokkal jócskán operál, melódiái olykor Stravinskyt, máskor olasz filmzenei motívumokat sejtetnek, a Sanctus pedig igazi orbános zenei geg, a Lacrimosa egyszerűen szép, az Agnus Dei szívbe markoló. Hangszerelése igen hatásos: különösen vastagon használja helyenként az ütősöket, s a rezek mennydörgését is. Mégis összességében nem a mélabús halálvárás, hanem az élet sugárzik belőle. Érdekes, hogy három női (szoprán, mezzoszoprán, alt) és egy férfi (basszus) szólistát alkalmaz, utóbbi a dramaturgiában is érdekes szerepet tölt be, hiszen csupán a Dies irae-ben, s majd jóval később, a Lacrimosában szólal meg.

Az, hogy jelentős új darab született, nem lenne megállapítható, ha nem lett volna kiváló előadásban részünk. A koncert tulajdonképpen a Debreceni Kodály Kórus köré szerveződött, akik a kimondottan nem könnyű anyagot teljes koncentrációval és odaadással közvetítették, biztos hangokkal, plasztikus hangzással, egyszersmind elismerésre méltóan. A Debreceni Filharmonikus Zenekar is kitett magáért, Selmeczi György keze alatt szinte az egész zenekar példamutató erőfeszítéseket tett, hogy az elvárásoknak, s a kottaképnek megfeleljen. Csupán a Dies irae alatt mutatkozott némi bizonytalanság, egyébként teljes mértékben elégedettek lehetnek önmagukkal, s a nemzetközi hallgatóságot is arról győzhették meg, hogy jó zenekar működik Debrecenben.

A szoprán szólót Bátori Éva kezébe tették le, s ő hősiesen küzdött, ha nem is annyira az anyaggal, inkább magával, s a rekedtséggel. Sajnos igencsak erőlködnie kellett, főleg a felső tartományban, hogy a darab végéig kibírja, lentebb igazán szépen csillogott, de beteg torka aggodalomra adott okot, mégis elismerés a kitartásért. Bódi Marianna és Wiedemann Bernadett a tőlük elvárható és megszokott magas színvonalon tolmácsolta szólamát, míg Ionel Pantea kissé elmaradt tőlük és szokott önmagától is. Még a kevésbé vastag zenekari hangzáson is ritkán jött át, pedig a Dies irae-ben igazán tombolhatott volna.

Helyette a közönség tombolt az úgy egy órányi hihetetlenül jó, felemelő produkció után. A zeneszerző, a karmester, a karigazgató Erdei Péter, a zenekar és a szólisták megérdemelten nagy tapsot kaptak, a kórus kiemelt tetszésnyilvánításban részesült. A közönség állva ünnepelt. Talán nem esem túlzásba, ha azt mondom, hogy ennek a darabnak közel ilyen előadásban a világ bármely nagy koncerttermében helye van.