Muzsikáló udvar Szegeden

2007. július 31.
Király Edit, Derecskei Zsolt, Ókovács Szilveszter, Kóbor Tamás
Savaria Baroque Orchestra
Vez.: Németh Pál
HAYDN: A patikus

2007. augusztus 4.
Salieri Kamarazenekar
Kecskés György – kürt
Vez.: Pál Tamás
HAYDN: f-moll („La passione”) szimfónia, Nr.49
MOZART: Esz-dúr kürtverseny, K.417
C-dúr („Jupiter”) szimfónia, K.551

Hasonló repertoár, két, gyökeresen más koncert.
Az elsőről nincs sokat írnom. Önmagában örvendetes tény, ha egy Haydn-opera egyáltalán megszólal, még ha koncertszerűen is. Itt ez történt, magyar nyelven, húzásokkal. Németh Pál tisztességesen lehajtotta a hakninak imponáló estét, énekesei elénekelték a szólamot.

(Mi lett a Szegedi Kisoperával, melynek ökörködéseit hosszú éveken keresztül élvezhettük? Akadt olyan esztendő, hogy csak zongorakíséretre volt pénz, máskor alkalmi kis zenekar játszott, bármi is került színre – általában Bárdi Sándor rendezésében –, garantált volt egy gondtalan esti szórakozás.)

De a szegedi Városháza, akárhányadszorra is látom, mindig lenyűgöz.
A Salieri Kamarazenekar koncertjére viszont – a rossz idő miatt – a Bartók Művelődési Központ szocreál nagytermében került sor.
Pedig biztos vagyok abban, hogy ez a hangverseny a leginkább fagyoskodókat is felhevítette volna. Az est a zenekar egyfajta reinkarnációját jelentette – sikeres koncertek, operaelőadások, lemezfelvételek után vagy tíz éve szűnt meg, most főnixként támadt fel –, s jelezte Pál Tamás sokadik szegedi újjászületését.

Hic et nunc nem szeretnék részletesen arról írni, hogy a Szabadtérin már bemutatkozott ifjú karmester hogyan robbant be a Figaro 1975-ös kőszínházi előadásával, frissen kinevezett zenedirektorként Szeged művészeti életébe, mennyire másként szólt egy Bájital-előadáson ugyanaz a zenekar ugyanazon előadás szünete után, mint az I. felvonásban, amikor vagy hat év interregnum után Pál átvette a karmesteri pálcát kollégájától.
És most ismét királlyá koronáztatott, a sikerről csak annyit, hogy együttesét hosszú percekig tartó tapsorkán közben, annak vége előtt, kivezette a teremből.

Nem makulátlan még ez a feltámasztott kamaraegyüttes. A Haydn-szimfónia menüettjének kürtbakija írható a véletlen rovására, a vonósok egy-két pontatlansága is, e szekció matt hangzása talán magyarázható hangszereik típusával, állapotával.
De kit érdekelt ez?

A Haydn-opus a komponista Sturm und Drang korszakának egyik legjobbja. Pál szinte Mendelssohnt varázsolta elénk az Adagióval, s majdhogynem Brahmsot a záró Prestóval.
A Mozart-versenyműben a fiatal Kecskés György kezdetben elfogódottnak tűnt, fokozatosan „jött fel”, egyelőre hiányzik a felszabadultság játékából, inkább reménység, mint érett művész.
S végül a Jupiter szimfónia. Rendben, kicsi a terem, de az első tétel indításánál mintha egy nagy szimfonikus együttes szólalt volna meg. Igazi cantabile a második tételben, friss menüett, s a fináléban fokozás fokozásra, amikor azt hitte az ember, nincs tovább, akkor mégis volt, hogy a koncert végén karmester és zenekara az Olümposz tetejéről nézzen le a publikumra.