Múlt, jelen és jövő - monstre olasz operagála Szegeden

2006. március 14.
Szegedi Nemzeti Színház

A néhai, zseniális díszlettervező, Varga Mátyás jutott eszembe. Csirkefarhátból tudott bélszínt csinálni. Amikor végképp semmi pénz nem volt egy produkcióra, odamentek hozzá, \"Matyi bácsi, csinálj már valamit!\", és ő fillérekből hozott össze emlékezetes díszleteket.
Mutatis mutandis valami ilyesmi ugrott most be Toronykői Attila munkájáról. Az elmúlt évadban a szegedi operatársulat történetének egy jelentős előadását rendezte meg - A végzet hatalmával nagy sikerrel szerepeltek a szegediek Budapesten, a Nemzeti Színházban is -, és most megint valami hasonlót alkotott: olasz operagálát minimalista díszlettel, frappáns világítási effektusokkal, számos jópofa ötlettel.

Ehhez persze partnerek is kellettek. Érdekes volt három generáció találkozásának a tanúja lenni. Több mint 33 esztendeje láttam a szegediek Falstaffját, Gregorral a címszerepben, aki most is elénekelte a Becsület-monológot; az akkori Ford, Gyimesi Kálmán 73 (!) évesen még mindig hatást tudott kelteni a Rigoletto Cortiggianijában.
Vághelyi Gábor első nagy szegedi szerepe Mozart Figarója volt - amúgy Pál Tamás első zeneigazgatói periódusának első premierje (hű, de sok itt az első! De így volt), maga Ferencsik ismerte el, jobb előadás, mint az ő pesti dirigálása. Most Gregorral a Don Pasquale elnyűhetetlen Hadaró-duettjét adták.

Veterán Misura Zsuzsa és Németh József is. Előbbihez olyan szerepek kötődnek, mint Lady Macbeth, Tosca, Szilágyi Erzsébet, Turandot. Németh kapcsán pedig, mintha tegnap történt volna: 1976 tavaszán, az első magyar vidéki operafesztiválon, akkor még a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként a Bűvös vadászban kiállt egy daliás (bár már akkor ritkás hajú) énekes mint Caspar, és a kor legszebb hangú baritonjait felidézve, kiváló technikával (del Monaco és Becchi is tanárai voltak) elvarázsolta a publikumot.

Aztán a \"húzóerők\", akik ma vállukon viszik el a repertoárt: Andrejcsik István, Bátki Fazekas Zoltán, Dér Krisztina, Gábor Géza (világszínvonalú Fülöp-áriával), Kelemen Zoltán, a fiatal, de már évek óta itt éneklő Kóbor Tamás (Levélária, úgy tűnik, túl egy nehezebb vokális korszakon, bár számomra még mindig túl nyitott, di Stefanói magasságokkal), Szonda Éva, az ubikviter Vajda Júlia.

Meg a fiatalok, vagy legalábbis a szegedi társulat életében a fiatalok.
Cselóczki Tamás személyében - végre! - egy igazi hőstenor-ígéret (Manrico), Hajdu Andrásnál (Alfredo) a voce egyelőre inkább csak a magasban nyílik, Péter Cecília virtuóz futamai sztratoszférikus magasságokban (Violetta), a sötétedő hangú Simon Krisztina (A kegyencnő híres áriájában és a Forza Rataplánjában), Szerekován János kellemes grazioso tenorja, a későn érő Tóth Judit emlékezetes Azucenája (no, jövőre maszkmester legyen a talpán, aki ebből a gyönyörű, sudár, szőke nőből majd öreg cigányasszonyt tud varázsolni), és az est számomra egyik legnagyobb meglepetése, Wittinger Gertrúd - hát kérem, itt van Misura utódja. Ez a hangvolumen kilöki az embert a székéből, emellett száz fok Celsius égéssel énekel (Maddalena).

S azok, akik nélkül nem jöhetne létre operaelőadás, a comprimariók, szigorúan abc-sorrendben: Herczeg Ferenc, Papdi Erika, Piskolti László, Rácz Imre, Tóth Péter.

Persze nem lenne Szeged Porlód (ld. Temesi Ferenc könyvét), ha nem csúszott volna az amúgy végig izgalmas, színvonalas gálába egy-két provinciális elem. Randomszerűen énekeltek a művészek hol olaszul, hol magyarul (volt, aki két áriájából az egyiket így, a másikat úgy). A műsor szerkesztése következetlenségeket hordozott (az talán nem volt zavaró, hogy a Rigoletto a Traviata után következett, az már igen, hogy utóbbiból előbb szólalt meg a II. felvonás kórusa, mint Violetta első áriája), és a remek orgánumú, dekoratív háziasszony, Dobos Katalin szájába elég furcsa szöveget adtak - megtudtam például, Verdi hetvenévesen írta a Falstaffot…

És szép gesztus lett volna, ha - legalább az első estén - köszöntötték volna a társulat ma már nem aktív, de még köztünk lévő tagjait, Karikó Terézt, Vámossy Évát, Szilágyi Erzsébetet, Szabady Józsefet, Juhász Józsefet, Réti Csabát, hogy a teljesség igénye nélkül csak néhány nevet említhessek.

Apró szeplők. S at last, but not at least: az egész este lelke a dirigens, Molnár László volt. Hihetetlen szuggesztivitással, friss tempókkal, pontos és szép zenekari játékot kicsikarva vezette végig a monstre, tiszta játékidejét tekintve mintegy háromórás estét.

Pár hete egy közismert szegedi zenebarát, nyugdíjas orvosprofesszor a szegedi társulat \"töpörödéséről\" sajnálkozott a helyi napilap hasábjain. Az estét végigélvezve szeretném hinni, nincsen igaza.