Megáll az észt!

Debrecen, Bartók terem
2003. október 30.
Arva Pärt: Miserere
Mozart: Requiem

A Debreceni Kodály Kórus idén is folytatja az alapítóról, Gulyás Györgyről elnevezett oratóriumsorozatot. Ebben a szezonban viszont a korábbi öttel szemben csupán három koncert lesz, az előző évadban ugyanis a kellő érdeklődés hiánya nagyon megmutatkozott. Kevésbé finoman: szinte a kutya se volt kiváncsi. A csütörtöki koncertre várakozásaimmal ellentétben igen sokan voltak kíváncsiak, talán éppen a műsor miatt: a Mozart Requiem mindig biztos befutó.

De ez csak a második műsorszám volt, előtte a zenei életben már-már kultikus figurává váló, észt zeneszerző, Arvo Pärt Misere c. oratóriuma hangzott el. Ha diplomatikus akarnék lenni, akkor talán az érdekes jelzőt használnám a nevezett, öt szólistára, kórusra és \"modern formációjú\" (pl. basszus szaxofon, basszus gitár, elektromos gitár) együttesre írott műre. Szívem szerint viszont azt kell mondanom, hogy határtalanul unalmas. Mintha a nagy skandináv tél minden sötétsége és mélabúja beleszorult volna, és határtalan tehetetlenségként bukott volna ki a szerzőből - még akkor is, ha évek óta Németországban él. Pärt zenéje állítólag \"olyan, mint egy ima, megszólaltatja csöndet. Zenéjének kulcsszavai az aszkétizmus, mély lelkiség és a csöndes elmélyedés.\" Nekem valószínűleg épp ezzel az aszkétizmussal van bajom - talán hajlam hiányában. Jóérzésű közönség számára ez a puritán szenvedés inkább fantáziátlanságnak hat. Tintinnabuli és zenei nagyság ide vagy oda - nekem nem tetszett.

Mozartról nem lehet újat írni, nem is próbálok. A Requiem számomra az a zene, melynek minden pillanatában ráz a hideg a gyönyörűségtől. Ez most annyira nem jött be, csupán két pillanatban, mindenesetre szép interpretációt hallhattunk.

A kórus a maga két betétjét korrekten teljesítette a Miserereben, a Requiemben egységesen, szépen szóltak. Mi kell több?

A szólisták közül Marosvári Péter kiválóan, szépen énekelt (különösen a Pärt-darab kezdetén a nagy koncentrációt és szép színt kívánó tiszta prímes percekben, de később is), míg Jekl László a koncert első felében helyenként nemhogy melléintonált, de egyszerűen csak kisebb-nagyobb rácsúszással találta meg a hangokat. Mozart már hallhatóan jobban feküdt neki, bár az első fél óra nagy hörgéseit a mélyebb regiszterben nehezen tudom feledni. Szabóki Tünde és Wiedemann Bernadett is szépen elénekelte, amit kellett, bár hangszínük nem összeegyeztethető. Szabókié élesebb, Wiedemanné teltebb, kerekebb. Wiedemann művésznő egy kicsit szürkének tetszett, Szabóki Tünde feledhetetlen csúcspontot produkált a Miserereben (még az unalmas művekben is kell lennie csúcspontnak). Komódi Károly a kórusból emelkedett ki most szólistának, hogy a Pärt-műben helyt álljon. Ez sikerült is: szép hangon énekelt, bár összességében bátortalannak hatott, kezdetnek azonban nem rossz.

Erdei Péter óriási koncentrációval és kemény kézzel irányította a hangverseny szereplőit, egy Mozart műben azért több puhaságot is engedélyeznék…