Még egyszer a miskolci Sevillairól

2009. április 17.
Miskolc
Miskolci Nemzeti Színház

ROSSINI: A sevillai borbély

Rosina – Magyari Eszter
Figaro – Geiger Lajos
Almaviva – Horváth István
Bartolo – Kertész András
Basilio – Gábor Géza
Berta – Molnár Anna
Fiorello – Molnár Erik
Tiszt – Demeter Sándor

A Miskolci Nemzeti Színház zenekara és énekkara
Vez.: Philippe de Chalendar

Bő két hónappal a februári premier után ismét sikerült eljutnom Miskolcra.
A kérdés egy ilyen szituációban eleve adott: mennyit javult/romlott az előadás a napi gyakorlatban, mennyit javított/rontott a bemutató óta eltelt tizenegynéhány előadás ezen a népszerű, ámde kényes darabon? Emellett (cseppet sem mellékesen) a második szereposztás többségével is sikerült megismerkedni.

Szóval, a Sevillai macerás egy mű, törékeny egyensúlyon alapuló együttesek és jelenetek váltogatják egymást, aminek nem tesz jót a napi gyakorisággal váltakozó szereposztás. Miskolcon már mindenki játszott mindenkivel, így a papírforma kusza és olykor boruló együtteseket ígért, de ez szerencsére nem így volt. Meglepő módon viszonylag tiszta és nagy vonalakban muzikális produkciók születtek. Bár a második szereposztás dirigense, Philippe de Chalendar kényelmes (néha kissé vontatottnak nevezhető) tempókat vett, de nem ezt éreztem kulcsfontosságúnak. Úgy sejtem inkább, hogy az eredeti próbafolyamat alapos és precíz lehetett, a szólisták és az együttesek minden felállásban „kipróbálhatták egymást”.

Nagyszerű benyomást keltett az elsőszerepes Rosina, Magyari Eszter. Az elfogódottság legkisebb jele nélkül komédiázta végig a szerepet, pontosan érezve, hogy miből mennyit kell adnia. Szép, bársonyosan kiegyenlített hangon énekel, a kényesebb koloratúrák is abszolút biztosan szólaltak meg. Remek teljesítménye további reményekre jogosíthatja fel, úgy vélem: nemcsak a komikai szerepkörben van keresnivalója.

Horváth István Almavivaként pontosan lekopírozta februári alakítását. A hang az első harmadban kevésnek tűnik, később fokozatosan melegedett át, kár, hogy a legnehezebb és legfontosabb énekelnivalók pont a darab elején vannak. Rögzítem, hogy színészi játékának szögletessége lassan javul.

Egyszer Geiger Lajosból még nagyszerű Figaro lesz, de most még bő rá a főkomédiás ruhája. A reményekhez jó alap a képzett, mozgékony baritonhang, de zenei alakítása még helyenként iskolás, mint ahogy színpadi játékában is megmutatkozik némi kajla rutintalanság.

Gábor Géza nem szólt akkorát Basilióként, mint amekkorát vártam. Nagyon jó figurát talált ki magának a lökött zenemester jellemzésére, de hang-nagybirtokosként folyamatos bizonytalanság lengte át alakítását. Rossz napja volt talán?

Kertész András bizonytalan lehetett magában, ezért túlontúl kidolgozott figurával állt elénk Bartolo jelmezében. Minden másodpercét megkomponálta gesztusokkal, mozdulatokkal, mimikával, olyannyira, hogy a néző számára a kezdeti lelkesedés után egyszerűen soknak tűnik. Éneklése sajnos maníros, ebben inkább a számára nem igazán adekvát alkat megjelenítését érzem döntőnek.

Molnár Anna Bertája most is lenyűgözött.

Halasi Imre rendezéséből az idő során sajnos nem kerültek ki a fölösleges elemek (pl. a Figarót kísérő két grácia), az előadás viszont tartósan lekötötte a délutáni matiné-előadás kamaszkorú közönségét. Ez pedig annyira nem is kevés.