Más (Eötvös- és Vidovszky-darabok a Földvári Napokon)
2004. június 18.
Balatonföldvár
Földvári Napok 2004
Hangverseny Eötvös Péter és Vidovszky László műveiből
Most kivételesen ne arra a másságra gondoljanak, amivel napestig tele az unatkozó sajtó, vagy az önmagát - legalábbis e téren - liberálisnak gondoló értelmiség. Egyszerűen ez a szó jutott eszembe a Bajor Giziről elnevezett Közösségi Házban megrendezett Vidovszky-Eötvös \"szerzői estről\". Náluk ugyanis valahogy minden más, mint amit a művek címe, a megidézett műfajok vagy a (rossz) szokás sejtet.
Vidovszky vonósnégyesei - szám szerint 12 - például szinte semmiben sem hasonulnak a klasszikus műfaji előírásokhoz. Rövidek. Vagy hosszabbak. Egy-egy hangszeres magatartásra, hangszertechnikai problémára építenek, máskor ennél kicsit összetettebbek. De nem nagyon. Egytételesek, ha ennek lenne itt valami értelme. De nincs. A 12 vonósnégyes ugyanis sokkal inkább egyetlen, 12 tételből álló monstre kvartett. S hatása is így, egyetlen ívként értelmezve érvényesül.
Az Auer vonósnégyes - akik egyébként lemezre is vették a ciklust - előadása koránt sem volt meggyőző. Lassan találták meg a hangulatot, egymás tempóit, szóval nehezen hangolódtak rá az előadásra.
A 12 szólamú Gáláns rovarok például nélkülöz minden konkrét hangmagasságot, s csupán a mássalhangzók \"zörgetésével\", vagy a szerzői utasítás szerint modoros szövegmondással operál. Sikeresen, teszem hozzá. Ehhez képest némi esés az ötletkavalkádban a Mennyegzői madrigál, de szellemességéhez most sem férhet kétség. Más technikára épül a Moro lasso-ként ismert Meghalok én boldogtalan, ahol carillonok (kis csengettyűfélék) társulnak az énekszólamokhoz.
Ki ne emlékeznék a magyar kultuszfilmre, Bódy Gábor remekére a Psyché-re? A film zeneszerzője, Vidovszky László továbbgondolta a nyersanyagot, a más bőrébe bújás élményét és megírta korának talán legszórakoztatóbb \"operáját\" a Nárcisz és Echót. Aki hallotta már, nem tudja elfelejteni, aki még nem találkozott vele, annak csak ajánlani tudom ezt a 21 rövid tételből álló, a századelő hangszeres albumainak modorában komponált, 120 év zenetörténetét zanzásító, idézetekben és álidézetekben bővelkedő remekművet. Egy operát, melyben a szerző szerint \"semmi sem eredeti, hacsak maga a gesztus nem az\", s mely más megvilágítás szerint \"nem is opera, sokkal inkább hasonlít a régi nagy műfajok olyan átköltéseire, mint a megfilmesítés vagy a képregény\". Szóval, itt van ez az opera? pamflet? magyar klasszikusból német bóvli? Nem tudom, de nem is érdekel. Az ötlet ugyanis működik. Így, statikusan, \"koncertszerű\" előadásban is.