Élményszám - A DFZ és a \"klasszikusok\"

2006. január 19.
Debrecen, Bartók terem
Debreceni Filharmonikus Zenekar
Szűcs Máté (brácsa)
Vez.: Kocsár Balázs

MOZART: D-dúr (\"Haffner\") szimfónia K.385
KOCSÁR MIKLÓS: Concerto lirico
HAYDN: C-dúr (\"Medve\") szimfónia No.82
PROKOFJEV: Klasszikus szimfónia

Bizony, rég számoltunk be a Debreceni Filharmonikusok koncertjéről, annál több szó esett viszont a házuk táján történő eseményekről.

A \"Klasszikusok\" címet viselő sorozatban ezúttal Mozart, Haydn, Prokofjev és Kocsár Miklós kompozíciói kerültek terítékre, végre kilépve a szokásossá vált nyitány-versenymű-szimfónia műsorszerkesztésből - utóbbi két szerző szerepeltetését természetesen a művek elnevezése, illetve jellege indokolta.
Üdítő és hasznos ötletnek tűnik, hogy közvetlenül a koncert előtt egy rövidke, zenei illusztrációkkal tarkított \"kiselőadás\" keretében bővebbet is meg lehet tudni a szerzőkről, a művekről, s a \"fő előadás\" alkalmával is zenetörténeti bevezetőt kaphatunk, Kedves Tamás jóvoltából.

Természetes, hogy a jubileum kapcsán ki nem hagyható Mozart, úton-útfélen (unos-untalan?) az ő művei hallhatók manapság. A Haffner szimfónia bájos egyszerűsége, kecsessége igazán kellemes nyitányul szolgált, s már ekkor feltűnt a zenekar összecsiszoltsága, bársonyos együtthangzása, együttmozgása.

Elfogultságot jelentek be, midőn Kocsár Miklós Concerto liricójáról kell nyilatkoznom (melynek magyarországi bemutatójáról már esett szó a Café Momusban). No, nem azért, mert a szerzőhöz esetleg rokoni szálak fűznének, csupán a szólistával koptattuk egykor együtt az iskolapadot. Szűcs Máté, aki számára Kocsár darabja íródott, valóban meghálálja a belé vetett szerzői bizalmat. Õ és a versenymű egyek. Felejtsék el a brácsás vicceket! Már-már a hangszer kezelésének határait feszegetve mutatja be virtuozitását, ugyanakkor zenei kifejezőkészségét is meg-megcsillogtatja. Van is rá lehetősége, hiszen Kocsár Miklós épp ötesztendős művének első tétele csalóka, a brácsa szólama inkább hegedűszerűnek mondható, a második a zengő \"abszolút líra\", Morricone jegyében, míg a harmadik rész az igazán \"Kocsáros\", felismerhető fordulataival s egy bravúros csattanóval. Megkockáztatom: ez az előadás már most lemezkész, s a mű is megérdemelné, hogy szélesebb közönség is megismerje.

A második rész Joseph Haydn Medve szimfóniájával indult, mely könnyedségével felüdülést hozott mindazok számára, akik a \"klasszikus\" szót olvasván nem feltétlenül a Kocsár-műre készültek.

Az est karmestere, Kocsár Balázs - tőle megszokott módon - pálca nélkül dirigálta együttesét. Határozott, megbízható mozdulataival egyre arra késztette a zenekart, hogy kövesse tűzön-vízen át, s ez szinte mindenkor sikerült. Energikus mozgása, mely a Klasszikus szimfónia esetében indokoltnak tűnhet, a versenyműben mintha elnyomta volna a szólistát, a vizuális élmény tehát nem volt teljes. Az audio annál inkább: kifejezetten megnyerően, egységesen, szép színnel, pontosan játszott a Debreceni Filharmonikus Zenekar.

\"Egy kis Prokofjev mindig jól jön\" - gondoltam nem is oly\' rég, akut Prokofjev-mániában \"szenvedve\", aztán kigyógyultam és más kedvenc után néztem. Igazi gagman volt ő, átható derűt sugárzott muzsikájával, mely mindig, mindenkit lábdobolásra késztet, mosolyra fakaszt. A fiatalkori szárnypróbálgatás, a Klasszikus szimfónia is olyan remek, melynek előadása bármikor elnyerheti a közönség tetszését - persze csak megfelelő tolmácsolás esetén. Nos, bátran jelenthetem, hogy a Debreceni Filharmonikusoknak sikerült ismét előidézniük a mániás tüneteket...