Keserédes Bájital Szegeden

Szegedi Nemzeti Színház,
március 30.

A recenzens kutya kötelessége, hogy egy-egy előadásról objektíven tudósítson.
Objektivitás persze nincsen - így a recenzens kutya kötelessége, hogy a lehető legkevésbé szubjektívan számoljon be a látottakról-hallottakról.
Ám úgy hiszem, a kritikus is emlékezhet, felidézhet ezt-azt.
Emlékezetébe juthat a Metropolitan Bájital-előadása Gregorral, Jerry Hadley-vel, Bécsben néhány este (Panerai, Kraus, Gheorghiu...), vagy épp a szegedi társulat korábbi produkciói.
Ám lássuk, mi van (nincs) most.

Toronykőy Attila pár éve a Kisszínházban, gyermekek számára már színpadra állította a Bájitalt - akkor (is) óriási sikerrel. Maradt az alapkoncepció, mozgó szénaboglyák kavalkádja, de a farce keserédes, helyenként tragikomikus felhangokat kapott. Dulcamara fejére pillanatokra nagy paróka került, á la Zámbó Jimmy, melyet Gregor nagy hévvel hajított el. Belépője alatt egyértelműen szexuális utalású fekvőtámaszok tömege látható (félreértések elkerülése végett: ezeket nem Gregor adja elő...). Az első fináléban Nemorino reménytelenül gyalogol Adina irányába, már-már Gaál István Orfeusz-filmjének befejező képsorait felidézve - erősebb a forgószínpad ereje. Belcore két szénaboglya között, egy kifeszített kötélre akar lovaglóülésben rátelepedni, ám első kísérletre megbotlik (Freud? reménytelen "meghágási" szimbólum?)
Toronykőy egyhelyütt azonban nagyon elvéti a sulykot: a vacsorajelenetbe vagy háromperces betétszámot illeszt, dobszólókkal, szegedi zászlóforgatók (sic!) közreműködésével, s utána a zenei anyagot is átvariálja. A fiatal rendezőnek tudomására kellene hozni: egy bizonyos Donizetti írt egy bizonyos L\' Elisir d\' Amore című operát bő másfélszáz éve, ez sosem lesz Donizetti-Toronykőy szerzőpárosként ismert.
És itt a zeneigazgatót is felelősség terheli véleményem szerint - Oberfrank Pétert, aki a vékonykán szóló orkesztert irányította, elsősorban precizitásra törekvően, hiányzott a pezsgés, cikázás, humor, szikrázás, tűzijáték (I. felvonás fináléja!)

A "húzónév" persze Gregor József volt, Dulcamara egyik legjobb szerepe, az első igazán jelentős, amelyet a Metben énekelt (tanusíthatom: óriási sikerrel), a világ hanglemezgyártásának egyik nagy szégyene, hogy nem készült belőle LP vagy CD. Gregor persze Gregor, gagjeivel, gyönyörű szövegmondásával, bámulatos játékával. A hang ezen az estén szárazabbnak imponált a szokásosnál, és, szemben a korábbiakkal, időnként egy-egy levegővételt is hallani lehetett.

Dér Krisztina Adinája nem tetszett - a matériának van egy kellemetlen, fémes csengése. Ezt a szólamot évekkel korábban Berdál Valéria, Szilágyi Erzsébet énekelték - Dér sem vokálisan, sem figurálisan nem nőtt fel a nagy elődökhöz.
Berkes János Nemorinoja elbűvölt a hang szép csengésével, kár, hogy szinte mindent mezzoforte vagy hangosabban énekelt, zavartak az apró ritmikai bizonytalanságok is.
Korrekt volt Bátki Fazekas Zoltán Belcoreként.
Gianetta nyúlfarknyi szerepében S. Aranka énekkari tag lépett fel. Kívánunk neki minden jót február nyolcadikán, ám nem véletlen, hogy - diplomáciai jegyzékváltás, sajtóper, stb. elkerülése végett - a hölgynek nem írjuk ki teljes nevét. Ismét csak a nosztalgia - valamikor Vámossy Évát lehetett ebben a rövidke szólamban hallani... Tudomásom van róla, hogy főiskolai énekhallgatók, színpadi rutin megszerzése végett ingyen vállalnák az ilyen és ehhez hasonló feladatokat. Élni kellene a lehetőséggel.

Minden fanyalgásom dacára kellemes estét szerzett ez a Bájital. S csaknem telt ház volt, nagy siker - Szegeden még szeretik az emberek az operát.