Hangorgia Szegeden - Bizonyítottak a Szimfonikusok

2007. március 26.
Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

Szegedi Szimfonikus Zenekar
Vez.: Kesselyák Gergely

SCHUBERT: VII. (h-moll, \"Befejezetlen\") szimfónia
BRUCKNER: IV. (Esz-dúr, \"Romantikus\") szimfónia

A - \"hivatalos nevén\" - Filharmónia Kelet-Magyarország Kht. viselt dolgai külön cikket érdemelnének, számomra például nemcsak zavaró, de érthetetlen, ha egy hangverseny műsorszámai előtt kiselőadást tart valaki az elhangzó darabról, úgy, hogy az sokszor szóról szóra egyezik az egyébként ingyenesen osztogatott, Hangoló című kiadvány szövegével.

Persze lehet, hogy csak én kekeckedek, hiszen egész új megvilágításba helyezik a zeneirodalom jelentős opusait. Megtudni például, hogy Schubert Befejezetlen szimfóniájánál \"a szonátaformájú első tétel drámai összecsapással kezdődik\" (szóban ez valahogy úgy hangzott el, hogy a mű rögtön a legelején drámai összecsapással kezdődik).
Ez a Kesselyák-fiú is megtanulhatna partitúrát olvasni, egyet se vett elő az este folyamán, biztos ezért indította a művet pianissimóban.

Aztán persze volt dráma az előadásban, sőt, a második tételben is igencsak, noha az \"viszont enyhülést, feloldást hoz, szabályosan megformált, könnyen megjegyezhető dallamaival és légiesen könnyed kamarazene-szerű hangszerelésével\" (Hangoló).
Az interpretációt követő taps szinte rögtön vastapsba ment át.

Pedig technikailag nem volt makulátlan ezen az estén az orkeszter (a Befejezetlen első tételének kidolgozása előtti pontatlan vonósösszjátékra, vagy pl. a kürtbakikra gondolok), ám Kesselyák irányítása alatt szinte izzott a terem levegője. A II. emelet első sorában ülve (ízlés dolga, én talán innen találom a legjobbnak a Szegedi Nemzeti Színház akusztikáját) szinte viszcerális hatású volt az a hangorgia, ami megszólalt.

Emlékszem, jó pár éve ez az együttes nemigen mert nekirugaszkodni egy-egy nagyobb zenekari apparátust megkívánó darabnak (vagy harminc éve Heinz Fricke dirigálta a Mahler Első szimfóniát, a néhai Fürst János szorgalmazta további Mahler-kompozíciók műsorra tűzését, Brucknertől talán csak a Kilencedik szimfóniát játszották, a Dómban, együtt a Te Deummal).

Persze még mindig aszinkron van a viszonylag kisebb létszámú vonóskar és az időnként \"nekieresztett\" rezek között, ennek dacára Bruckner IV. szimfóniájának előadása katarzist jelentett. A dirigens rendkívül kifejező mozdulatokkal irányított, a nagy fokozásokban szinte kisajtolta a muzsikusokban a zenét. Bruckner-képe nekem szilajabbnak, gyorsabb tempójúnak tűnik a megszokottnál - ha a Scherzo indítása Knappertsbusch vezényletével egy vidám muraközi képzetét kelti, akkor Jochumnál szilaj csikó, a Kesselyáké viszont démon űzte musztáng.

Számomra e koncert legszebb, legemlékezetesebb momentuma mégsem egy-egy nagy fokozás, hangorgiába kulmináló crescendo, \"takkra\" belépő hangszercsoport volt, hanem a Romantikus szimfónia zárótételének utolsó nagy fokozása, az Esz-dúr kirobbanás előtti néhány taktus.
Ősköd. Homály. Szubkortikális. Magyarázhatatlan. Megborzongató.

Egyszer egy lány azzal kosarazott ki, hogy \"nincs benned miszticizmus\".
Azt hiszem, kezdem kapiskálni, mire is gondolhatott.