Grúz mester a „Szent Hegyen” (Kancheli az Arcus Temporum Fesztiválon)

2009. augusztus 21–23.
Pannonhalma
VI. Arcus Temporum Fesztivál

Immár hatszor rendezték meg Pannonhalmán, a több mint 1000 éves monostorban és a közeli Nagyboldogasszony templomban az Arcus Temporum fesztivált. A fesztiválon képzőművészeti események, színházi (táncművészeti) előadások és filmbemutatók mellett a legnagyobb számban ezúttal is zenei rendezvényeket élvezhetett a közönség. A szervezők megőrizték a nemes hagyományt, amire a cím (Időívek) utal, ezúttal is egy klasszikus szerző és egy kortárs mester műveit helyezték egymás mellé. Idén a választás Johann Sebastian Bachra és Giya Kanchelire esett. Kancheli neve nem ismeretlen a magyar zeneszerető közönség előtt, legutóbb Styx című művének magyarországi bemutatójáról írt igen pozitív értékelést a Momus hasábjain Johanna.

A pannonhalmi fesztivál nyolc zenei rendezvényéből hat koncerten vettünk részt. Nyolc Kancheli-művet hallottunk, s mellette körülbelül ugyanennyi Bach-darabot. A Bach-művek pontos számát nehéz megmondani, mert vajon hogyan számoljuk a minden koncert elején és minden kétrészes hangverseny szünete után bevezetésként felhangzó orgona-prelúdiumokat, vagy a Wohltemperiertes Klavier néhány darabját; s ide számoljuk-e a – lockenhausi koncertekről jól ismert – Andrei Pushkarev (vibrafon) és Khatia Buniatishvili (zongora) élvezetes jazz improvizációit a Két és háromszólamú invenciók témáira?

A beszámoló további részében engedtessék meg nekem, hogy kizárólag a Kancheli-művekről, az azok hallgatása közben felmerült gondolataimról írjak – abbéli meggyőződésem szellemében, miszerint a világ zeneéletében nincs annál fontosabb, mint hogy milyen új kompozíciók kerülnek ki a legjelentősebb kortárs zeneszerzők műhelyeiből.

Kancheli 1935-ben született Tbilisziben, 1991-ben elhagyta hazáját, jelenleg Belgiumban él. A pannonhalmi koncerteken előadott művek az utolsó 17 év termései, azaz mindegyik alkotás már az emigrációban született.

Péntek este két Kancheli-művel ismerkedhettünk meg, mindkettőben a Keller András vezette Végh Filharmonikusok működtek közre. Már az elsőként felhangzó Abii ne viderem (Elfordultam, hogy ne lássam) című darabban – amelyben a brácsaszólót Ula Ulijona játszotta – felfedezhettük Kancheli zenéjének alapvető jellegzetességeit. Mindenekelőtt: elképzelhetetlenül szép hangzatok, romantikus értelemben vett szép dallamok szólalnak meg, miközben állandóan érezzük, hogy nem egy bő száz évvel ezelőtt élt mester, hanem kortársunk zenéjét hallgatjuk. (Legyen szabad idéznem Johanna múlt decemberi találó mondatát: „Ez a zene egészen gyönyörű néhol, még ha ez a szó igazán nem is illik ide”.)
A második jellegzetessége – amire a szerző is utal több nyilatkozatában – a csend szerepe. A csendé, amelyből előjönnek, s amelyben elenyésznek a hangok. A kitörések félelmetesen feszült tetőpontokra hágnak, s aztán ismét a csend, a lassan meginduló, halk dallamok békés áradata (még egy releváns idézet a hivatkozott Johanna-írásból: „Majd kezdődik újra a földöntúli, időtlenséget árasztó folyózene”). A szép előadás azonnal megragadta a hallgatóságot.

Ugyanezen az estén ismerhettük meg a Silent Prayer (Csendes ima) című darabot is. A hegedűszólót Gidon Kremer (Kancheli zenéjének elkötelezett híve, Budapesten is ő tolmácsolta a Styx szólóját), a gordonkaszólót Giedre Dirvanauskaite játszotta. Kancheli két barátjának, Kremernek és Rosztropovicsnak szánta darabját. Rosztropovics sajnos már nem érte meg a bemutatót, ekkor kapta a mű a fenti címet, ekkor vált az érte szóló imádsággá. A Silent Prayer végén – döbbenetes hatást keltve – felvételről bejátszanak egy előzetesen felvett, s elektronikusan módosított rövid énekszólót.

Az élmény hasonlatos az előzőhöz, már e két darab meghallgatása után ráéreztünk a kísérőfüzet mondatának („mintha csak mindvégig egyetlen 'ismeretlen remekművön' dolgozna a mester, à la Balzac”) értelmére: . (Az informatív bevezetőt Veres Bálint írta.) Ha az első este gyönyörűségei mellett akadt valami kissé negatív benyomásunk, az a művek hossza volt. Mindkét esetben úgy éreztük, egy-egy csodálatos ötlet talán túl sokszor ismétlődött.

Szombaton délelőtt a grúz mester egyik legtöbbet játszott kompozíciójának, a Night Prayersnek (Éjszakai imák) vonósnégyes változatát hallottuk. A mű végén ismét megjelenik a szalagra felvett emberi hang. A fentiekhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy Kancheli a négy vonóssal is képes elérni olyan csodálatos hatásokat, mint amilyeneket előző nap a vonószenekartól hallottunk. Az ihletett előadás szereplői megérdemlik, hogy ide írjuk nevüket: Milan Pal’a, Anna Veverkova, Julian Veverica és Jozef Luptak. (Csak az első hegedűs ne szuszogott volna annyit, és olyan hangosan...)

A délutáni koncerten az Exil (Száműzetés) című dalciklus hangzott el (a szövegek a Zsoltárok könyvéből, Paul Celan és Hans Sahl verseiből származnak). A hegedű (Milan Pal’a), brácsa (Julian Veverica), gordonka (Jozef Luptak), bőgő (Richard Gaspar), fuvola (Gyöngyössy Zoltán) és szintetizátor (Mali Emese) kíséretével előadott dalokat Jónás Krisztina énekelte – csodálatosan szépen! Fantasztikusan ráérzett Kancheli világára, éneke egy pillanatra sem vált hivalkodóvá, hangjával hetedik hangszerként illeszkedett ragyogó társai közé. Maga a ciklus mindvégig szomorú, meditatív zene. S bár előadási ideje jó háromnegyed óra, ezúttal egy pillanatig sem éreztünk terjengősséget. Lehet, hogy kezdtünk otthonosabban mozogni Kancheli zenéjében, egyre több részletszépséget, finom változást fedeztünk fel...

Este azután valami egészen döbbenetes élményben volt részünk: előadatott a Valse Boston. Feltétlenül idéznünk kell a szerzői ajánlást: „Feleségemnek, akivel sohasem táncoltam”. Elképesztő zene, nincs benne keringőritmus, nincs egyetlen táncos részlet, és mégis – számomra megmagyarázhatatlanul – végig érezni a háttérben az el nem táncolt táncok varázsát. Ilyen zenét csak egy istenáldotta tehetség (ne féljünk leírni: igazi zseni) tud komponálni! A hegedűszólót ismét Gidon Kremer, a zongoraszólót Khatia Buniatishvili játszotta – remekül. És itt kell megemlékeznünk arról a fantasztikus odaadásról, ahogyan Keller András és a Végh Filharmonikusok tudásuk legjavát nyújtva mindvégig szolgálták a nemes ügyet, egy ragyogó mester zenéjének a népszerűsítését. Ha Kancheli zenéjét épp olyan gyönyörűség játszani, mint hallgatni, akkor szívből irigylem őket.

A vasárnapi koncert két rövid darabbal kezdődött: előbb Jozef Luptak adta elő a szólógordonkára írt Nach dem Weinen (Sírás után) című művet, majd Jónás Krisztina énekelte el Ula Ulijona brácsakíséretével a két evangéliumi mondatra és egy Hölderlin-sorra írt Caris mere (A szél után) című dalt. Ezek a korábbiaknál lényegesen rövidebb darabok is nagyon szépen szóltak, mégis hatásuk mintha kevésbé lett volna elementáris. Lehet, hogy Kancheli zenéje kifejezetten igényli a terjedelmesebb feldolgozást?

Harmadikként a Zongoranégyes hangzott el, az előadók névsora immár garanciát jelentett a színvonalra: Buniatishvili, Kremer, Ulijona és Dirvanauskajte. Maga a kompozíció magába foglalta mindazt a szépséget, amit az előző két napon megismertünk. Kancheli meghatódottan köszönte meg a tapsokat – mi pedig a páratlan élményt, amivel megajándékozott bennünket.

Egyetlen gondolatot szeretnék még ideírni. Bár a párosításban Bach művei kerültek Kancheli darabjai mellé, nekem sokszor Schubert jutott eszembe. Ő volt képes arra, hogy végtelen szomorú zenéket írjon, amelyek ugyanakkor csodálatosan szépek, annyira, hogy a szépség már elfedi a szomorúságot. Kancheli zenéje is ilyen.

*

Mindenképpen köszönet illeti a fesztivál összes szponzorát és szervezőjét, amiért lehetővé tették (és reméljük, teszik még sokáig), hogy ragyogó környezetben, egy példásan szervezett sorozatban ismerhessük meg a legújabb zenei áramlatokat. Feltétlenül ki kell kiemelni Varga Mátyás nevét, aki a szervezés fárasztó munkája után a helyszínen, folyamatos személyes jelenlétével és kedves közvetlenségével is hozzájárult a fesztivál sikeréhez.

Jó ötlet volt, hogy helyben meg lehetett vásárolni az elhangzott művek jelentős részét. Az egyik frissen beszerzett cédém füzetét sikerült aláíratnom Kancheli mesterrel, mostantól ereklyeként őrzöm a polcomon, az oldal beszkennelt képét pedig megosztom a Momus T. Olvasóival.