Forza-premier Szegeden

2004. október 22.
Szegedi Nemzeti Színház

VERDI: A végzet hatalma

Calatrava: Andrejcsik István
Leonóra: Lukács Éva
Don Carlos: Kelemen Zoltán
Alvaro: Kóbor Tamás
Pater Guardian: Altorjay Tamás
Preziosilla: Simon Krisztina
Trabuco: Piskolti László
Alcade és Felcser: Cseh Antal
Curra: Tóth Judit

Km.: a Szegedi Nemzeti Színház és Szabadtéri Játékok énekkara (karigazgató Koczka Ferenc) és zenekara
Vez.: Molnár László
Látványtervező és rendező: Toronykőy Attila

Felelősségem teljes tudatában kijelentem: az utóbbi évek egyik legjobb, ha nem a legjobb operaelőadása jött létre Szegeden.
Mint \"szcenírozott produkció\" került beharangozásra, mondván: kevés a pénz, nem futja hagyományos rendezésre.
Bárcsak sok ilyesféle \"szcenírozást\" láthatnék majd!
Toronykőy valóban vízzel főzött, mégis finomat.

A zenekar a helyén.
A kórus - mintegy ógörög sorstragédiák képzetét keltve - a színpadon leghátul ül (esetleg feláll, megfordul, de mindezt el nem mozdulva, a szituáció függvényében), feketében.
A cselekményt statiszták játsszák el. Már a nyitány alatt láthatók, körben ülnek a színpadon, feketében, majd fehérbe öltöznek, leveszik és elteszik a cipőjüket.
Az előtérben égőkkel megvilágított plasztikdoboz, rajta a végzetes lövést leadó pisztollyal, két karddal, benne a Leonora arcmását őrző medállal.

Az ellenoldalon egyetlen hatalmas fal, többféle funkcióval. Az előjáték alatt ágy nyílik belőle, itt köszön jó éjszakát egymásnak Calatrava és lánya. Aztán lesz belőle kolostorfal is, de a legfontosabb, hogy óriási felülete vetítésre és kivetítésre szolgál. Vetítésre: az olasz nyelvű előadás teljes magyar fordítása nem kerül rá, de a kulcsmondatok igen, így a cselekmény jól követhető. És kivetítésre: a kétségbeesett Leonóra arca éppúgy megjelenik rajta, mint aztán majd a medál.

A fal előtt: kivilágított kocka, süllyeszthető-emelhető, Preziosilla magaslik rajta a tömeg fölé a Rataplan alatt, és Leonóra süllyed le vele a sziklabarlangba - hogy a nagy párbajjelenet végére felemelkedjen, s testének két oldalról feszüljön fivére és szerelme kardja. A \"Pace, pace\" befejező hangjain a szoprán a földre borul, s abban a pillanatban Alvaro ledöfi Carlost (Toronykőy feltehetően taps nélkül szándékozott átvezetni a publikumot az utolsó képbe, de ilyen Leonorával ezt nem lehet - ld. alább...)

Számtalan jó ötlet (a Rataplan végén a földre hulló tömeg - véletlen az egybeesés október 23-ájának előestéjével?), vagy egyszerűen szépen megkomponált kép - a Guardian bejövetele a vége felé, a kórus között, hátulról. S leginkább a valóban felemelő utolsó mozzanat: a Falból kereszt ereszkedik le, a nyíláson egymás mellett kilép Calatrava és Don Carlos, és magukhoz hívják Leonórát.

Ám ha csukott szemmel ülök, akkor is óriási élmény lett volna az este. Ilyen egyenletesen magas színvonalú, majd\' hibátlan operaelőadást manapság ritkán tapasztalni.
Mindenekelőtt: Lukács Éva Leonórája. Czeizel Endre írhatna egyszer egy tanulmányt arról, mi determinálja, hogy énekes testvérek vagy szülő és gyermeke sokszor oly hasonló hangkarakterű, máskor teljesen eltérő. Lukács Éva megjelenése mellett hangja is nővérére emlékeztet; a sebezhető régió a magasság, ahol a voce kicsit elvékonyodik, az alapszín talán nem annyira selymes, mint Gyöngyié, vivőereje határtalannak tűnik, pianissimói lélegzetelállítóak. (Két megjegyzés: 1. a két hölgy fenotípusa is emlékeztet egymásra 2. Miro Dvorsky is kezdi átvenni Peter bátyja szerepkörét).

Egyszóval: Szegednek talán Karikó Teréz óta nem volt ilyen drámai szopránja.
És nagyon régen ilyen hősbaritonja. Kelemen Zoltán nem egy mélységek nélküli basszus, vagy magasságok nélküli tenor, ez egy igazi, sötét, \"kormos\" bariton, talán icipicivel több dinamikai játék még nagyobb élményt adna.

Kóbor Tamás éneklését illetően ambivalens érzéseim vannak. A hang gyönyörű, egyike a legszebb magyar tenorhangoknak manapság. Frazeálása, muzikalitása párját ritkító. Ám éreztem némi erőltetést. Szinte minden \"kijött\", de valahogy a teljesítőképesség határán. Talán lámpaláz is szerepet játszott benne - az utolsó duettben szólt a legegészségesebben. Lehet, hogy 25 évesen még kicsit korán jött ez a szerep - mindenesetre nagyon sokan reméljük, hogy ez a tehetség nem kallódik el, ez a hang nem használódik el idő előtt.

Preziosilla és a Guardian jól példázta, hogy manapság könnyedébb hangok éneklik ugyanazokat a Verdi-szólamokat, mint évtizedekkel korábban. A gyönyörű megjelenésű, ragyogó játékú Simon Krisztina egy számmal kisebb Stignanihoz, Barbierihez viszonyítva.
Altorjay Tamás beugrásával az előadást mentette meg, nála talán az egyéniség súlyát is hiányolom.
Andrejcsik István Calatravaja sem elég sötét. Vághelyi Gábor világos baritonjával mulatságos Melitonét alakított.
A szegedi társulat erősségét jelzi a kis szerepek kiosztása: Tóth Judit más napokon akár Eboli, Cseh Antal Bartolo.

Az este a második tenor-bariton duett \"szokásos\" húzásával, és több más kisebb, \"nem szokásos\" húzással ment.
Ment? Sistergett. Molnár László egy kicsit szélsőséges tempóváltásokkal (és időnként túl hangos rezekkel) interpretált nyitány után hihetetlenül izgalmas, feszült előadást dirigált. A Csatajelenetet ilyen tempóval talán csak Erede 1962-es koncertszerű előadásán hallani, akárcsak a Leonóra-Guardian-duett zárórészét - de minden oly ritmikus, precíz, szinte hiba nélküli volt (egyre jobb és jobb a színház orkesztere), hogy az ember adrenalinszintje folyamatosan emelkedett.

A színlap szerint ebben a hónapban mindösszesen még egy Forza-előadás lesz, rögtön másnap, de tavasszal várhatóan felújításra kerül.