Film, színház, muzsika - Attila Debrecenben

2004. szeptember 29.
Debreceni Csokonai Színház
VERDI: Attila

Attila - Gábor Géza
Ezio - Busa Tamás
Foresto - Xavier Rivadeneira
Odabella - Kolonits Klára
Uldino - Vince János
Leone - Ürmössy Imre

Debreceni Filharmonikus Zenekar
Vez.: Philippe de Chalendar

Verdi Attiláját ezen a nyáron már lehetett látni/hallani a Margitszigeti Szabadtérin ebben a rendezésben és nagyjából ezzel a szereposztással. Tulajdonképpen nem sok dolog változott, csak Thália falai közé költözött a produkció.
Egy héttel a premier után már gyéren vannak a kíváncsiak, pedig bérletes előadásról volna szó. Érdemes lenne talán belegondolni a műsorpolitikába: egy vidéki színház szeretne jó operaprodukciókat színpadra állítani, s szeretné a közönséget ezekre is beszippantani. Ez esetben kérdéses, hogy a tavalyi Nabucco sikere után bölcs dolog-e még egy korai Verdi műsorra tűzése - az elkövetkezendő Idomeneóról, mint nagy falatról, még nem is szólva, mely esetében nem mondanám, hogy egy kétszázezres városban (plusz ugyanekkora vonzáskörzet) telt házas előadásokra lehet számítani. Bár tény, hogy a Lohengrin meghozta az áttörést.

A próbálkozás érződik: már szó sincs arról, hogy a meglévő - jelenleg 12 fős - operatársulatra kísérelnének meg ráhúzni egy olyan gúnyát, mely itt szűk, ott bő (de többnyire szűk), hanem a kiválasztott darabokhoz megfelelő énekesgárdát terelnek össze, a lehetőségekhez mérten.

Egészen kellemes benyomást gyakorolt rám az előadás, amely közel sem volt makulátlan, de mégis, kellemes operai estének volt mondható.
Gábor Géza gigantikus, tekintélyes Attilája kiemelkedő volt, mind hangban, mind barbár, ám érző tekintetben, mind az őrület határán. Ugyanakkor nem a címszereplő uralta az előadást, hanem Odabella, azaz Kolonits Klára, az amazon. A második felvonásbeli Liberamente or piangi... éteri volt, egyébként is eszményi Verdi-hősnő, hiszen ha kell, dacos, drámai, ha kell, lágy - minden pillanatban kidolgozott volt éneke.
Egyetlen apró megjegyzés: a karmester tudtommal azért integet ott elöl, hogy mutassa a tempót (többek közt), néha nem ártana erre is figyelnie.

Forestóként Xavier Rivadeneira mutatkozott be. Az ecuadori származású énekes pontosan a fachjának megfelelő szerepet kapta, s pontosan olyan fajsúllyal volt jelen a színpadon, ahogy az elvárható, kis fejlődéssel egészen jelentékeny lírai tenor válhat belőle. Busa Tamás Ezióként kicsit öregedő, megfáradt, -hasonlott római fővezért keltett életre, ugyanakkor az első felvonásbeli Attila-Ezio-kettősben méltó partnere/ellenfele volt a nagyvezírnek.

A Debreceni Filharmonikusokat Philippe de Chalendar irányította, hol kezével, hol pálcájával, erőteljes gesztusokkal, olykor küzdve, de mindenre kiterjedő figyelemmel. Megdolgozott a sikerért, úgy érzem. A színház kórusa nem először kap Verdit feladatul. Igaz, a Nabuccóban nagyobb létszámmal szerepeltek, ám ez nem indokolja a néhol vékonyka matériát (amikor a felső szinten énekeltek, a zsinórpadlás sokat elnyelt), s a fel-felbukkanó pontatlanságot ritmusban, intonációban.

Körülbelül ennyi lenne a címben jelzett hármasból, ami a muzsikát érinti. A film és a színház már a rendező eszköze. Alföldi Róbert nem vitte túlzásba a rendezést. Igaz, ha nem akarjuk velejéig kiforgatni Verdi munkáját, túl sok munka nem lehet vele. Alföldi jól használja Kentaur zseniális díszletét, a filmvetítések is rendben vannak - persze számítani lehetett a szerelmetes jelenetnél a testiség megjelenésére -, leginkább a kórus mozgatása őrli fel összes energiáját. Amit a színészek a színpadon tesznek, az már szinte csak önmaguk színészi intelligenciájából fakad.

Szót kell ejteni még a \"Valahol Európában\"-effektusról is. Vajon miért kell a menekülteket ennek az örök filmopusnak a mintájára megjeleníteni? Mindenesetre a bőröndök és a századközépi ruhák mellett azért elfért a szemüveges Uldino is, s persze nem mehetek el szó nélkül a kitömött barna kánya és a sztaniolból gyártott babérkoszorú mellett sem, utóbbi kettő minimum kínos, de inkább dilettáns kellék.

Hogyan is mondtam az elején? Egészen kellemes volt. Azért eszembe jutott még valami: a lépcsők kerekeit nem ártana megolajozni, mert nyikorgásukkal elnyomják a kórust.