David Watkins a Gödöllői Hárfafesztiválon

2003. október 07.
Gödöllő, Királyi Kastély
5. Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál
David Watkins (hárfa)

David Watkins a gödöllői kastélyban adott szólóestet a hárfafesztivál keretében rendezett 7 koncert közül a másodikon. A fesztivál egy versenyből, valamint az azon résztvevőket zsűriző, és a továbbjutottakat az utána a következő fordulóra felkészítő művészek hangversenyeiből állt. A művész életrajzából arra következtethetünk, Anglia legjelentősebb hárfás egyénisége látogatott el hozzánk. A műsorban elmondott bevezetőiből az is kiderült, Kodályt is ismerte, a Covent Garden Operaház zenekarába pedig Solti vette fel.

A hárfa emblematikus hangszer: még az angyalok is hárfán játszanak a mennyekben. De olyan instrumentum, amelyet háromszögű keretre feszített húrok alkotnak, már az ókortól kimutatható itt a földön is. Európában pedig éppenséggel képek tucatjai tanúskodnak arról, hogy a középkor óta folyamatosan használt zeneszerszámról van szó. Ennek ellenére irodalma igen szegény, nyilván szűkös hangkészlete - a kromatikus hangok hiánya - tartotta távol a zeneszerzőket hárfaművek komponálásától. Sébastien Erardnak csak az ezernyolcszázas évek elején sikerült tökéletesítenie úgy a pedálhárfát, hogy széles körben használhatóvá vált.

David Watkins műsorának egy részét tehát billentyűs, vagy más hangszerre írt művek átiratai alkották, ezek között a XVII. század angol szerzőitől éppúgy hallottunk darabokat, mint Liszttől, Glinkától.

A hárfa tehát hangkészlet tekintetében utolérte társait, dinamikája sem hagy kívánni valót maga után. Amit a barokk és későbbi egyszerűbb művekben hiányoltam, az a hangszínbeli változatosság. Úgy tűnik ez annak eredménye, hogy a húrok megpengetésének módja nemigen változtatható. Az egyszerűbb faktúrájú, kisebb hangterjedelmű, korai darabokban így kicsit egyhangú élményt kaptunk. A koncert egészére amúgy is a kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert szerzők művei voltak jellemzők. Egy Bach vagy Scarlatti darab bizonyára javított volna az összképen. A későbbi szerzők darabjaiban vagy a kifejezetten hárfára írt művekben a virtuóz részletek sokat lendítettek az egyhangúságon. A gyors futamok, a hangszer egész hangterjedelmének kihasználása feledtetni tudták a hangzásbeli monotóniát.

A legtöbbet természetesen ott kaptuk, ahol eredeti művek kerültek műsorra. Spohr (feleségé-nek komponált) Fantáziája nyitotta a sort, de jöttek huszadik századi alkotások is, köztük pl. David Watkinsé. Ezekre nem a vad modernség jellemző - mintha csak arra törekednének a szerzők, nehogy összetörjön a hárfáról alkotott idilli kép. Viszont hárfaszerűek, glisszandókkal, virtuóz részletekkel.

Watkins valóban kitűnő művész, de a műsor az igazán nagy remekművek távolmaradása miatt hiányérzetet hagyott a recenzensben. Talán egy következő alkalommal.