Cura Veszprémben és Gyulán

2004. augusztus 5. és 7.
Veszprém, Gyula
José Cura, Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok koncertje

José Cura immár hetedik alkalommal látogatott el Magyarországra. Augusztus 5-én és 7-én újra kettős szerepkörben adott koncertet Veszprémben és Gyulán.
Önmagában már a fellépés ténye is elég lehetett volna ahhoz, hogy e két szépséges vidéki helyszínt újra felfedezzük, de az igazi csemegét mégis az jelentette, hogy Kocsis Zoltánnal és a Nemzeti Filharmonikusokkal lépett fel. Az első félidő áriaestjében José Cura énekelt Kocsis vezényletével, míg a második részben Cura vezényelte Kodály Galántai táncok c. művét és Rachmaninov II. (c-moll) zongoraversenyét Kocsis Zoltán zongorajátékával.

A sajtótájékoztatón elhangzottak szerint Cura a sikeres munka mellett örült, hogy a zenekar visszajelzése szerint argentinként is tudott újat mondani a zenészeknek Kodályról. Kocsis Zoltán a José Curával való első szakmai találkozásból a művészi hitelesség megőrzését, a saját személyiség háttérbe helyezését és a szerző által leírtak pontos betartatásának elsődlegességét emelte ki. Az újságírókban bujkáló tévhiteket eloszlatva ő is megerősítette: a műsorban szereplő két zenekari darab előkészítése és előadása teljes egészében Cura keze munkáját dicséri.

A veszprémi és gyulai koncert műsora megegyezett, és az időjárás is mindkétszer ugyanolyan kedvezőtlenül szólt közbe. Mégis kicsit eltérő hangulatú estéken vehettünk részt.

A Veszprémi Vár patinás környezete és gyönyörű színpada az Érseki Palota előterében kétezer embert befogadó nézőtérrel, protokollárisabb légkörével jól tükrözte a felfokozott várakozást, amit a koncert előtt pár órával kitörő trópusi zivatar tett még izgalmasabbá.

Nyitó számként Verdi ritkán hallott, korai operája, a Kalóz (Il Corsaro) nyitánya szólalt meg, fergeteges tempóban. Néhány perccel később, a nyitány dallamaira robbant be Cura a színpadra, és sötéten csillogó, fényes hangjával gyönyörűen énekelte az óriás dinamikájú és nehéz tenorszólót (Recitativo ed aria di Corrado). Az áriát megkoronázó csúcshang és a rögtön rákövetkező \"Jó estét kívánok\" újra megteremtette a Cura-koncertek bensőséges és lelkes hangulatát.

A Bajazzók Intermezzójának előadása után Cura sötét hangszínének szépségeit és színészi képességeinek hatását tovább fokozta Canio keserűen fájdalmas szólójában (Vesti la giubba). A Tosca Levéláriájával (E lucevan le stelle) líraibb vizekre eveztünk, majd a zenekar Puccini Lidérceinek (Le Villi - La Tregenda) félelmetes táncával szította fel újra a tüzet. Ezután még két rövidebb szólóban - Nyugat lánya (Ch\'ella mi creda) és a Pillangóasszony Pinkerton áriája (Addio fiorito asil) - élvezhettük Cura tenorját.

Ezt követően - váratlan színfoltként - Gershwin hosszabb lélegzetű, egzotikus Kubai nyitányának előadásával a Filharmonikusok igazi karibi hangulatot teremtettek maguk körül Kocsis energikus és játékos vezénylete alatt. Az első rész zárásaként ismét Cura következett Manzanero két latin-amerikai bolerójának egészen visszafogott, lágy, előadásával, a melankolikus ének és az erőteljes szimfonikus háttér egymást gazdagító, nagyszerű váltakozásával.

Nagy élvezettel hallgattuk a Galántai táncok virtuóz interpretációját, majd feltétel nélkül megadtuk magunkat Rachmaninov II. zongoraversenyének. Cura itt is elemében volt, és amikor Kocsis Zoltán bekapcsolódott a zongorával, elmélyült és ihletett előadása révén a szimfonikus háttér még egzotikusabb harmóniát és fényt kapott. A közönség már az első tétel szenvedélyesen váltakozó futamainak hatására önkéntelen tapsra váltott, aztán úgy elmerültünk a varázslatban, hogy szinte észrevétlen volt az átmenet a 2. és 3. tétel között. Cura végig biztos kézzel és nagy érzékenységgel vezette a zenekart, hol kieresztette, hol visszafogta a gyeplőt. Az utolsó tétel szélesen hömpölygő motívumainál már a szél is felerősödött, meg-megropogtatva a mikrofonokat és a színpadot fedő fóliát.

Óriási taps és ünneplés után szerencsére egy kis ráadásra is futotta még a műsorból. Először a rózsáról szóló csodálatos argentin dal (La rosa y el sauce) egészen kivételes hangulatú előadását élvezhettük, Kocsis pillekönnyű zongorakíséretével. Befejezésképpen pedig a Tosca Képáriáját (Recondita armonia) énekelte el Cura, olyan friss és könnyed stílusban, mintha csak most kezdődött volna a koncert.

Két nappal később - a veszpréminél jóval kisebb hírverést kapott koncerten - a Gyulai Várkertben, az éppen felújítás alatt álló csinos középkori téglavár előterében a füvön állították fel a színpadot, melyet - a zenészek pihenőhelyéül szolgáló - hatalmas körsátrak vettek körül. A veszpréminél lényeges kisebb befogadóképességű területen, szinte családias hangulatú koncerten vettünk részt. A rendezők a kamerák mellett a színpad egyik oldalán egy hatalmas vásznat is felállítottak, amin szinte testközelből, premier plánban követhettük nyomon a színpadon zajló eseményeket.

A koncert kezdete előtti percekben idegeinket a színpad mögött egyelőre a messzi távolban cikázó villámlások borzolták. A tenorista maga is sietette a műsort, a számok között fáradhatatlanul robogott ki és be a színpadra, hogy megelőzze a kitörő esőt. Végre tréfálkozni is hallottuk - a szúnyogok és a kivetítő ellenére a nézőtérről egész fegyverarzenálként rászegeződő távcsövek ellen emelt szót.

Most is a helyén volt minden ária, sőt, mintha még egy lapáttal is rátett volna az előadásra. Verdi Kalóza már nem lehetett volna élénkebb és hősiesebb, a leghálásabb fogadtatást a Levélária kapta. Éneklés közben Cura most is végigjártatta tekintetét a közönségen, mindannyiunknak énekelt, és ebbe rutinosan a kamerának szóló kacsintások is belefértek. A zenekar most is nagyon egységesen és könnyedén játszott, az egyre hűvösebb fuvallatok közepette a forró kubai zene újra felmelegített minket. A bolerók közül a Somos novios gyengéd, szerelemről merengő utolsó sorait már esőben hallgattuk. Cura az égre tekintve egy sajátos szöveg-rögtönzéssel (\"It-is-rain-ing - Esik az eső\") fejezte be a dallamot. Az erősödő szélben még sikerült megzaboláznia a karmesteri emelvényről lerepülő kottát, és nevetve kérdezett minket, folytassa-e az éneklést. Az egyöntetű igenre az első rész zárásaként stílszerűen hangzott el az Esta tarde vi llover (Tegnap hallottam az esőt) című dal, a szerető kedves hiányáról szóló sorokkal, melyet már végig erős eső kísért, mégis mindenki a helyén maradt.

A szünetben elállt ugyan az égi áldás, de a Galántai táncokat Cura az újabb zápor megérkezésével a hangszereket féltve kénytelen volt félbeszakítani. A sátorponyvák és a büfé oltalmában a kényszerszünetet is kivártuk türelemmel. Kitartásunk jutalmául a színpadra érkező Cura az újra elkezdett Kodály-művel teljesen elfeledtette velünk a mostoha körülményeket. Élénk dirigálásával a számunkra oly kedves, jellegzetesen magyaros motívumok, apró tánclépések és zenei incselkedések, majd a fékezhetetlenül kitörő mulatság minden apró részletét és szépségét kiemelte.

A Rachmaninov-zongoraverseny alatt hihetetlenül elmélyült csönd és feszült figyelem lett úrrá rajtunk, ahogy José Cura dirigálását és Kocsis Zoltán zongorajátékát figyeltük. A koncert most is a már ismert ráadásokkal zárult. A hosszú ideig nem lankadó tapsviharban José Cura további ünneplésre biztatta a nézőket, majd kitartásunkért a Tosca Képáriájával jutalmazott minket.