Bohémélet Szegeden

Ambivalens érzésekkel távoztam a Szegedi Nemzeti Színház legutóbbi operapremierjérôl, de szerencsére jóval több volt a \"pro\", mint a \"kontra\".

Mindenekelôtt: a színpadi összhatás:
Menczel Róbert díszletei idôtlenek, játszódhat a darab Murger korában, avagy Pucciniében, vagy épp napjainkban. Felmegy a függöny, s pár pillanatra Brüsszelben érezzük magunkat, a Leopold de Waelplaatson-on - mintha René Magritte festményei köszönnének ránk a belga fôváros Szépművészeti Múzeumából. Meghökkentô ötlet - de miért is ne?
Egyáltalán: az egész színpadkép szellemes, ha akarod, modern koktélbár Manhattenben, ha akarod, padlásszoba, avagy külvárosi kocsma. A szín pillanatok alatt átrendezôdik - Rodolphe és Mimi pedig kettôsüket énekelve átsétálnak a II. felvonásba. (Ami külön öröm: \"emberbaráti\", illetve \"operabaráti\" gesztus, hogy egy - hosszabb - szünet van csak, ez a Puccini-darab valóban ilyen léptékű.)

Idôtlenek Gyarmathy ágnes kosztümjei is - farmer, elegáns ing, rókabunda, s mások. Hordták ôket száz éve, hordják ôket ma is, s feltehetôleg unokáink idejében is viselik majd ôket.

Ács János rendezte az elôadást. Vagy talán ez nem is a helyes kifejezés. Alapkoncepciót adhatott, amit énekesei kitöltöttek. Ács munkája is sempruni - átmossa az idôsíkokat (a poéta írógépen dolgozik, a kézirat-szükségtüzelô mélyhűtôbôl kerül elô, ugyanakkor a harmadik felvonás teljesen korhű), egyszóval: a kisemberek életét, sorsát hangsúlyozza, legyen szó bármilyen korról.

Sajnos egyenetlen a zenei megvalósítás.
Dér Krisztina Mimije több, mint adekvát - a voceból most szerencsére, hiányzik az a karc, amit korábban hallottam - de hiányzik az a karizma is, amit korábbi szegedi Mimik (Berdál Valéria, Vámossy éva, Frankó Tünde) képesek voltak kisugározni. Vajda Júlia lubickol Musette szerepében, Réti Attila egy kicsit talán túl \"macsósra\" veszi Marcelt, de az alakítás azért elismerést érdemel, Andrejcsik István mint Schaunard színészileg telitalálat, s jobban énekel, mint tíz évvel korábban. Altorjay Tamás bölcs, rezignált Colline, Lôrincz Zoltán egy Baccalonira emlékeztetô Házmester. Nyúlfarknyi szerepe ellenére feltűnô Piskolti László. Feltűnô, annál is inkább, mert az övé az egyetlen tenornak nevezhetô hang. A \"második szereposztás\" (így, idézôjelben, hiszen nincs, nem lenne szabad bárhol, bármikor elsônek, másodiknak, vagy sokadiknak lenni) Rodolphe-ja ugrott be megbetegedett kollégája helyett. Kár volt. Kovács Etele egyértelműen inszufficiens erre a szerepre. S miután nem az Aidát, az Otellót, a Trisztán és Izoldát játszották, kérdés, miért nem találtak (kerestek?) adekvátabb énekest a szólamra.

Higgyék el, nem az beszél most belôlem, hogy \"élôben\" láttam-hallottam a szólamot pár neves tenorral - például Luciano Pavarotti, José Carreras, Neil Shicoff, Peter Dvorsky, és Valentin Prolat urakal. Nem azt írtam, hogy ez a hang még Pedrillonak is kevés lenne. Nem, lehet benne lehetôség - sok tanulás, csiszolás után. - Majd. Talán.

Oberfrank Péter dirigált. Korábban inkább csak \"intellektuálisabb\" vezénylést kívánó operákban - Hunyadi, Britten Szentivánéji álomja, Falstaff, s hasonlók - hallottam, a Boccanegrát nem tudta? akarta? vállalni. Most új oldaláról ismertem meg. A kiválóan játszó Szegedi Szimfonikus Zenekar élén kihúzta, kivette az orkeszterbôl Puccini finomságait, flexibilis agogikával, ha kellett, a teatralitás határán egyensúlyozó fokozásokkal (I. felvonás Rodolphe-ária), érzésekkel, érzelmekkel. Inkább Beechamé ez a felfogás, mint Toscaninié (lásd a III. felvonás indítása például), de hallatlanul muzikális, emberléptékű, és hatásos.

És most ismét egy kis dohogás:
Hic et nunc nem tudunk arról diszkutálni, érdemes-e, egyáltalán, szabad-e olasz operát magyarul játszani. Jelen elôadás ékes példa volt arra, hogy nem (\"ily gyík\" - ez azt hiszem, \"igyék\" akart lenni).

Summa summarum: összességében jó elôadás ez a szegedi, és még jobb lehet, ha találnak megfelelô Rodolphe-ot. És persze ha nem rettenti el a nézôket, hogy a földszinti sorok legelején is fel kell állni a beengedett késôn jövôk miatt - akár negyedórával a kezdés után, és a világon szinte egyedülálló módon.