Bilson és Spányi Fertődön

Fertőd-Eszterháza
Esterházy Kastély
Malcolm Bilson és Spányi Miklós hangversenyei

Augusztus 28-án és szeptember 7-én hallhatta a közönség azt a két koncertet, amelyek közrefogták a Haydn Eszterházán fesztivál többi eseményét: Malcolm Bilson fortepiano és Spányi Miklós klavikord és csembaló kurzusait, valamint 13 hangversenyt, amelyen a zeneszerző legkülönfélébb művei kerültek bemutatásra. A programok között érdekességszámba ment az a \"peremhangverseny\" (a műsorfüzet megfogalmazása), amelyen a Jánosi együttes olyan eredeti népzenét és korabeli táncmuzsikát szólaltatott meg, amelyeket Haydn hallhatott, hatásuk műveiben fellelhető.

Tehát a fesztivál valóban fesztivál akart lenni - koncepcióval -, nem egy-két koncert laza halmaza, mint az manapság gyakran tapasztalható. Persze a helyszín sem engedi a lazaságot, hiszen \"szent\" a hely: a mester itt alkotta legjelentősebb műveinek jó részét vagy harminc éven át, másrészt, aki ennek az eseménynek a kedvéért eljön ide, az biztosra akar menni. Jó koncerteket akar hallani a legmegfelelőbb környezetben. Ezért biztosan nem bosszankodik azon, hogy a kastély alig látható az állványoktól, védőhálóktól, elkerítő elemektől. Hiszen a szellemi mellett végre az építészeti rehabilitáció is megkezdődött.

Fertőd messze van Budapesttől, és a koncertterem is kicsi, épp ezért érthetetlen, hogy voltak olyan előadók (Il Giardino Armonico, Esterházy Ensemble) akiket csak itt és egy Haydn fesztivál alkalmával látni, hallani.

Azt a két művészt viszont, akiknek hangversenyéről beszámoló következik, lehet máshol is hallani. A fentebb említett billentyűs művészek aktívan vettek részt az események sorozatában - tanítottak, szólókoncerteket adtak, kamarazenei formációkban léptek fel.

Malcolm Bilson fortepianón játszott Haydn műveiből, a koncert előtt több nyelven (magyarul is) méltatta a közönség soraiban helyet foglaló Somfai Lászlót, akinek 1979-es könyve mindmáig alapmű a Haydn-irodalomban. Persze Bilson művészete is sok tekintetben alapvető jelentőségű, az ő nagyformátumú előadóművészete mutatta meg nekünk igazán először, hogyan is hangozhattak ezek a művek megszületésük idején.
És ez ebben a kastélyban nem csak a hangszer szempontjából érdekes. A nagy zeneszerző szelleme itt nem egyszerűen csak lebeg a falak között, hiszen a falak, jobban mondva az általuk meghatározott akusztika alapvetően határozza meg egy-egy megszólaltatott hang minőségét (például a visszhang egy staccato előadott hang hosszát). Persze ez nem jelenti azt, hogy az itt jónak ható értékeket nem kell adott esetben egy másik terem tulajdonságaihoz igazítani.

A c-moll szonátát maga Haydn nevezte billentyűs hangszerre írt művei között először szonátának. Először Richterrel hallottam egy azóta is őrzött, minősíthetetlen minőségű, 1960-as szovjet lemezen, amelyről csak annyi derül ki, a mű koncerten rögzült. Ott Richter az előadóművészetet legfelsőbb rendű oldaláról mutatja meg: amikor a mű - egy mégoly jelentős is - az előadás során képes valódi formátuma fölé emelkedni.
Ezt Bilsonnál nem hallottam, de a koncerten addig megszólaltatott művekből mégis meggyőződhettünk róla: ő sem pusztán attól érdekes, hogy fortepianón játszik.

A C-dúr szonáta - Haydn egyik utolsó alkotása e műfajban - valódi, nagy remekmű: az idős zeneszerző új magaslatokra ért, és Londonban valódi profi játékos (ő maga nem volt az) kezeire bízhatta művét. Bilsont ez a kihívás láthatólag felvillanyozta, azon volt, hogy a leírt színvonalhoz méltó legyen a megszólaltatás. Ez maradéktalanul sikerült, az élményt a helyszín varázsa tette teljessé.

Spányi Miklós kedvenc hangszere a klavikord. Ez a hangszer Carl Philipp Emanuel Bach zeneszerzői és előadói munkássága révén jutott el a csúcsra, de más zeneszerzők is sokra becsülték, és mindenképpen számítottak rá, mint olyan hangszerre, amelyen műveik méltóképpen megszólalhatnak - még nyilvános koncerten is, noha csak a hangszer legfejlettebb példányai képesek nagyobb teret is megtölteni. Hogy nem csak a művészben, hanem a rendezőkben is volt valami kis félsz, azt az is mutatta, hogy \"peremhangversenyen\", este tízkor került sor az eseményre egy földszinti teremben (Sala Terrena), gyertyafénnyel fokozva a hangulatot.

A Bach fiú több mint valószínű, hogy hatott Haydnra. Két-két művet hallottunk mindkettejüktől. Spányi most nem fogta vissza magát úgy, ahogyan arra csembalistaként kicsit hajlamos. Itt mintha bizonyítani akart volna: a klavikord igenis alkalmas koncertezésre, Carl Philip Emanuel méltó a figyelemre, Haydnról már nem is beszélve. És talán Spányi művészete is ezen a visszafogottságot sugalló, valójában nagyon is intenzív technikát követelő hangszeren talál leginkább igazán magára. Itt nem kell valamelyik elemet (pl. a tempót) mesterségesen kevésbé feltűnővé tennie. A közönségtől fokozott figyelmet kíván a kisebb hangerő, de megéri a fáradság, ha azt hallja, amit Spányi képes nyújtani: élményszámba menő játékot, amelynek nem a ritkaság-foka adja fő értékét.