Bel canto est Szegeden

2006. november 27.
Szeged
Bartók Béla Művelődési Központ
Andrejcsik István, Cseh Antal (ének)
Kerényi Mariann (zongora)
Bel canto slágerek férfiasan

Zongorán közreműködött: Kerényi Mariann. Nem kísért, valóban közreműködött - Rossini, Donizetti zenekarát helyettesítette, csillogott-villogott a zongoraszólam.
Tudom, hogy nem szokás koncertbeszámolót így kezdeni, de a Művésznőnek tartozom ezzel.
Merthogy a konferanszié szerepét is felvállaló Andrejcsik István éppúgy, mint kollégája, Cseh Antal, elfeledte bemutatni őt a publikumnak az egész este folyamán.

Amúgy egy olyan estén, amely kellemes élményt nyújtott. Maga az ötlet is nagyszerű: vegyünk elő bariton-basszus duetteket a XIX. század elejéről, ragasszuk rájuk a bel canto címkét (Erkelt Andrejcsik megideologizálta, Cimarosát már nem merte megkísérelni, de nem ez a legfontosabb), legyen köztük sláger, meg a szegedi publikum részére nóvum is (a Puritánok Giorgio-Riccardo kettőse), térjünk el egy kissé az előre kiadott műsortól (előnyt jelentett), hintsünk el néhány mondatot a T. Közönség részére a darabokról (Andrejcsik reszortja, jól csinálta), legyen némi \"show\" - szóval, jól volt ez \"kitanálva\".

Érdekes páros ez az Andrejcsik-Cseh. Előbbi a szegedi operajátszás klasszikusa, Szeged egyik legmuzikálisabb, legértelmesebb énekese, nagyszerű színészi játékkal, legendákat mesélnek beugrásairól (két nap alatt Tiborc), olyan szerepeket képes vállalni, amiket az országban talán senki más (Huszár Lajos: A csend), ubikviter figura, az egyik pillanatban a szomszéd falucska zeneiskolájában tanít, este már Pesten koncertezik, másnap reggel a szegedi konziban oktat, de csak délelőtt tízig, hiszen utána próbál, este előadás, éjszaka már buszban ül, külföldi turnéra indul.
Énekesi perpetuum mobile.

Cseh Antal egészen más. Nemcsak azért, mert szinte nemzedéknyi idő választja el Andrejcsiktől. Itt - szemben idősebb pályatársával - egy valóban nemes voce szólal meg, Bartolo és Basilio, Malatesta éppúgy, mint Pasquale, egy potenciális Falstaff. A fiatal művész az a típus, aki, ha Bécsben élne, nagy sansszal pályázhatna a Staatsoper ösztöndíjára, csiszolásra, finomításra szorul még, nem csak olasz kiejtése, hanem egész művészi hozzáállása, talán többet kellene árnyalni dinamikailag (sztentori a hang, de ezt ne egész este!), finomítani, kérem, finomítani!
Ha lehet jósolni ilyet, talán a buffo basszus \"Fach\" egy letéteményese.
Tudom, hogy a T. Impresszáriók, a T. Zeneigazgatók, a T. Színházigazgatók nem a Momus \"lapozgatásával\" töltik becses szabadidejüket, ha valaki mégis, hallgassa meg ezt a fiatalembert!

Miután Andrejcsik bekonferálta, hogy ezután minden magyarul hangzik el, még három olasz nyelvű részletben gyönyörködhettünk, a tárgyilagosság kedvéért: a Bánkból a Hazám, hazám magyarul szólalt meg.
Minden morgás dacára: kellemes bő egy óra volt ez a koncert, megérdemelt vastapssal, Szeged változatlanul a hazai operajátszás egyik fellegvára (végvára?), szombaton a Forza nem minden szempontból tökéletesre sikerült előadását is (hú, de eufemisztikusan fogalmaztam) a publikum hálás tetszésnyilvánítása kísérte, itt még mindig igény van klasszikusra és raritásra egyaránt.

Tehát: jó, hogy volt ez a koncert.
Ahol Kerényi Mariann zongorázott (mondhatnánk: közreműködött zongorán).
Amúgy Cseh Antal felesége, hamarosan első babájukat várják.
Tisztelet és köszönet a két Énekes Úrnak, tisztelet, köszönet, és egy képzeletbeli bokréta a Művésznőnek, a Kismamának!