Barokk zeneszerzőnők művei (A Corvinus Ensemble Sátoraljaújhelyen)

2006. augusztus 26.
Sátoraljaújhely
Piarista templom

Corvinus Ensemble
Károly Edit - szoprán
Soltész István - barokk hegedű
Szászvárosi Sándor - viola da gamba
Klembala Géza - csembaló

FRANCESCA CACCINI: Aure volanti
CHIARA MARGARITA COZZOLANI: Bone Jesu, fons amoris
ELISABETH JAQUETTE DE LA GUERRE: G-dúr szonáta
ISABELLE LEONARDA: O quantis beor delitiis
ELISABETH JAQUETTE DE LA GUERRE: Jonas kantáta

Nagyon igaz a mondás, miszerint nem kell külföldre utazni ahhoz, hogy az ember eltáthassa a száját a lenyűgöző műemlékektől. Elég volt gyanútlanul kiválasztom egyet a Zempléni Fesztivál utolsó napjának programjai közül, hogy ismét ámulatba ejtsen egy templom.

Sátoraljaújhely legősibb részén, a \"Barátszeren\" áll a város legértékesebb műemlékegyüttese, a XIII. században épült, majd később átalakított Pálos kolostor, lenyűgöző kora barokk falfestéssel, és a Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt Piarista templom. Folyosóján még őrzik a templom 1501-ben készített óraszerkezetének kőből faragott számlapját is. Mint megtudtam, ez volt Magyarországon az első mechanikus óra. De amitől aztán végképp eláll az ember lélegzete, az a Strécius János György lőcsei szobrász által faragott barokk főoltár.

A káprázatos faragásokban gyönyörködve nem volt nehéz lélekben \"belehelyezkedni\" a barokk korba, melynek zenéiből a Corvinus Ensemble egy kifejezetten különleges, női zeneszerzők munkáit felvonultató koncertműsort állított össze.
Az együttes művészeti vezetője, Klembala Géza valószínűleg számított rá, hogy a közönség számára nem csengenek ismerősen a komponisták nevei, mert a hangversenyt alapos ismeretterjesztő előadással tarkította, amelyből bőséges információt tudhattunk meg a hölgyekről.

Francesca Caccini (1587-1640), Giulio Caccini lánya, zeneszerző, énekes, lantművész, költő és zenetanár volt egy személyben. Ő volt az első nő a zenetörténetben, aki (1625-ben) operát komponált. 13 éves korában debütált énekesként, Medici Mária és IV. Henrik esküvőjén, s ettől kezdve Francesca népszerűsége folyamatosan nőtt. Szüleivel és testvéreivel számos különféle együttest hozott létre, s zeneszerzői tudását is szorgalmasan fejlesztette. Gyakorlatilag az akkori összes műfajban alkotott. Egyes források szerint 1630-ban, mások szerint 1640-ben halt meg. Népszerűségét elárulja, hogy fennmaradt róla egy korabeli festmény is, s ezen világosan látszik, a hölgy szépségnek sem volt híján. (Sajnos a festő nevét nem sikerült kiderítenem.)

Chiara Margarita Cozzolani (1602-1678) milánói apáca volt. A jól ismert Rognoni család tagjaitól tanult zenélni. Egyike a több mint egytucatnyi apácának, akik a XVII. századi Itáliában publikálták egyházi témájú szerzeményeiket. Csakúgy, mint Isabelle Leonarda (1620-1704), aki az Ursula-rend tagjaként élte életét. Első volt a nők között, aki közétette saját szonátáit.
Elisabeth Jaquette de la Guerre nagyjából olyan fontos úttörője lehetett a női zeneszerzésnek Franciaországban, mint Caccini Olaszországban, ő is írt operát és számtalan más műfajban is remekelt.

Bármelyik említett hölgy zenéjét hallgatva megállapíthattuk, hogy a tehetség nincs nemhez kötve, legfeljebb a képességek kibontakozásának lehetőségeiről mondhatjuk el mindezt. Caccini, Cozzolani, vagy Leonarda dalai egyáltalán nem nélkülözik a mesterségbeli tudást, a muzikalitást, vagy a fantáziát. Elisabeth Jaquette de la Guerre szonátája például kifejezetten izgalmas zene, s legfeljebb abból lehet gyanakodni szerzőjének nemére, hogy - ahogyan ezt Klembala Géza is találóan megjegyezte - zárótételéből hiányzik a megszokott ujjongás, hangulatában inkább kissé melankolikusnak mondható.

Nagyon örvendetes az a tény, hogy manapság, ha egy hazai együttes ad historikus hangversenyt, egyre gyakrabban láthatunk jó minőségű korhű hangszereket a zenészek kezében - mint például most Soltész István hegedűjét, vagy Szászvárosi Sándor gambáját. Semmiféle eszközbeli akadálya nem volt tehát, hogy a szombat délutáni koncert valóban kitűnően sikerüljön. Az említett instrumentumok mellett adva volt még egy szép hangú énekesnő, egy gyakorlott csembalista, egy tehetséges hegedűs és egy tapasztalt gambajátékos.

Mi volt hát akkor a baj? Merthogy volt baj, az biztos... Annak dacára, hogy Károly Edit az első pillanattól kezdve kedvesen, barátságosan tekintett szét a közönség sorain, az idő múlásával egyre inkább az volt az érzésem, hogy némi idegesség tapasztalható a művészeken.
Nagyjából a harmadik számtól, Elisabeth Jaquette de la Guerre G-dúr szonátájától kezdve, a színpadon - helyesebben a káprázatos faragott barokk oltár árnyékában - a koncentráció ijesztő sebességgel csökkenni látszott. Több alkalommal az volt a benyomásom, hogy a művészek nem biztosak abban, mit is akarnak, mikor mit szeretnének megismételni, milyen tempóban is egyeztek meg.

Nem vitás, hogy a Károlyi Editnek jó hangi adottsága van, sokat tud a szakmáról, s feltételezem, készült is erre a produkcióra. Hangja viszont sajnos nem bírta a terhelést, a hangverseny végére már egészen kimerült, ezt az egyre sűrűsödő hamis hangok is jelezték. Kedvesen, szépen énekelt, s bár érezhetően próbált színt vinni a produkcióba, mégis megmaradt a kifejezőeszközök egy viszonylag szűk skálájánál. Egyszerűbben fogalmazva: kissé egysíkú volt.

Isabelle Leonarda dalának előadása közben sem változott sokat a helyzet. Tévedés ne essék, egyáltalán nem azt akarom sugallni, hogy a koncert csapnivaló lett volna. Születtek nagyon szép pillanatok, általában együtt is voltak a szólamok, a hangszeres intonáció is többnyire rendben volt, mindössze azon gondolkodtam el, hogy ha gyakorlatilag adott minden személyi és tárgyi feltétel, és a zenékkel sincsen semmiféle probléma, miért nem jött létre mégsem igazán magas színvonalú produkció.

Gyanítom, talán például azért, mert egyik-másik művész nem szánt elég időt a próbákra. Vagy nem tudtak megegyezni néhány dologban, és ez a tény feszültségeket szült közöttük. Vagy hiányzik a naprakészség, magyarán keveset és rendszertelenül gyakorolnak…
Az egyetlen tagja az együttesnek, akiről mindezt a legkevésbé feltételezném, az Soltész István. És nem azért, mert több mint 30 CD-felvétele van, az Arcangelo Kamaraegyüttes alapítója, és számos neves külföldi régizenésszel is fellépett már, hanem azért, mert jelen produkciójából ezt tudtam megállapítani. Beszédesen, muzikálisan hegedül, az egyetlen kifogásolható dolog az intonációjában volt, viszont érzésem szerint ez kevésbé írható az ő, mint inkább a templomi hűvös levegő számlájára, amely kellemetlen kölcsönhatásba lépett a hegedű érzékeny bélhúrjaival.

Szászvárosi Sándor játéka igazán meggyőző hatással bírt - legalábbis ami a látványt illeti. Teljes testével élt együtt a zenével, széles, színpadias mozdulatokkal imbolygott a széken, hatásos fejbiccentésekkel követte a történéseket, s sűrűn tekingetett zenésztársaira - főként Klembala Gézára, aki mindvégig szilárd pontként, megbízhatóan zakatolt a háttérben -, mintha nagyon-nagyon figyelne minden rezdülésükre. Azonban a gambaszólam, dacára a hatásos vonómozdulatoknak, néha egy-két hang erejéig mély hallgatásba burkolózott, úgy is fogalmazhatnék, hogy a semmibe veszett, majd - mire már megrémültünk volna, hogy végképp eltűnt - váratlanul ismét előbukkant. A nehezebb futamok kijátszása is elmaradt, de a művész ezeket a helyzeteket is kiválóan oldotta meg az \"elmismásolás\" eszközeivel. Mindezekkel együtt azt gondolom, hogy Szászvárosi Sándor nem rossz gambás, nem is tehetségtelen zenész, viszont a pontos, alapos munka - a hallottak alapján feltételezett - hiánya hosszú távon bizonyára nem válik sem az ő, sem pedig a koncertlátogató közönség hasznára.

Mindent egybevetve úgy érzem nem volt kárba veszett idő a Corvinus Ensemble hangversenyét meghallgatni, barokk zeneszerzőnőkkel ismerkedni. Sajnálatos, hogy a művészek - valószínűleg teljesen triviális okokból - megelégedtek egy középszerű előadással, amikor lehetőségük lett volna arra is, hogy ennél sokkal izgalmasabb, sokkal meggyőzőbb muzsikálással örvendeztessenek meg bennünket.