Alekszej Ljubimov fortepianoestje Sopronban

2006. június 29.
Sopron
BW Pannonia M. Hotel
Régi Zenei Napok
Alekszej Ljubimov - fortepiano

MOZART: c-moll fantázia, K.396
V. KARAOULOV: c-moll variációk egy orosz népdalra
J. G. PRATSCH: Fandango, Op.2
HAYDN: C-dúr fantázia, Hob. XVII:4
J. L. DUSSEK: Marie-Antoinette kivégzése - élőkép, Op.23
C. PH. E. BACH: Három karakterdarab (La Xenophone, La Sybile, La Boheme)
fisz-moll fantázia
CLEMENTI: Két keringő, Op.41
BEETHOVEN: cisz-moll (\"Mondschein\") szonáta, Op.27 No.2

Sokkal hamarabb nyilvánvaló lett, mint a fortepiano esetében, hogy a csembalódarabok legtöbbje valójában azon a hangszeren szól igazán jól, amelyre írták. És ez a hangszer különbözött is annyira a zongorától, hogy belássák, mást és másképp kell csinálnia annak, aki ezen az instrumentumon játszik, és másképp kell hallgatnia a műveket annak, aki azokat zongorán előadva esetleg már jól ismeri. Ezzel szemben a fortepiano csak afféle kezdetleges zongoraelődnek számított, talán sokan ma sem tekintik igazán többnek.

Bezzeg, ha Mozart, Beethoven ismerte volna a Steinwayt... - mondják. Igen, de akkor biztosan más műveket írtak volna. Amiket viszont írtak, nagyon is a rendelkezésükre álló instrumentumokra szabták, amelyek végeredményben nem kezdetleges zongorák, hanem, ha nem is mindig tökéletes fortepianók - a készítők napról napra fejlesztgették őket -, de a kor kifejezési szükségleteit igenis jól megvalósítani tudó zeneszerszámok voltak.

Mindenesetre ma már a fortepiano-koncertek elég gyakoriak, és ami még fontosabb, sok, modern zongorán játszó művész játékában is felfedezhetők annak jelei, hogy tudomásul vették: azokat a lehetőségeket, amelyeket ez a hangszer kínált például Mozart számára, figyelembe kell venni a mai zongorákon is.

Ljubimov is, mint minden régi billentyűs hangszeres, zongorán kezdte. Tizenhat éves korában összorosz zongoraversenyt nyert, majd előbb a csembaló, később a fortepiano ragadta meg. Műsorát - amelynek számait némi megilletődöttséggel maga konferálta németül és angolul - láthatólag két szál mentén vezette. Az egyik szál a művek minél szélesebb körből való válogatása volt, a másik a fantázia műfaja. Így elég vegyes összeállítást hallhattunk, megfért benne a Mondschein szonáta mellett a Szegény, árva kisgyermek című orosz népdalra írt elég triviális variációsorozat is, amely nem igen lépett túl a hasonló műveknek a reneszánsz óta kialakult világán.

De az már a két Mozart c-moll fantázia közül a ritkábban játszott K.396-os első ütemeiből kitűnt, hogy valódi ihletett művész ül a hangszer mögött, aki - a művek színvonalától függetlenül - az egész este folyamán fenn tudta tartani azt a feszültséget, amely az élményszámba menő koncertek sajátossága. Ljubimov tökéletesen ismeri a hangszer lehetőségeit, billentéskultúrájával képes minden árnyalatot kihozni a (csak ismételni lehet) \"nem primitív zongora-elődből\", zenei intelligenciája pedig képessé teszi a kisebb és nagyobb egységek folyamatának, kapcsolódásának érzékeltetésére. Fontos eszközei voltak a művésznek ehhez az agogikai megoldások, kis gyorsítások-lassítások, amelyek azonban mindvégig mértéktartóak maradtak, sohasem voltak öncélúak.

A forte-piano különbség persze valóban kisebb ezen a hangszeren, viszont a kettő közti hangszínbeli különbség sokkal kifejezettebb, a forték nem csak hangosabbak, élesebben is szólnak. Így sokkal pregnánsabban jeleníthetők meg például belső szólamok, vagy a basszusban megjelenő témák. Másrészt a billentyűk jóval rövidebb úton járnak, mint a zongorán, leütésük is könnyebb, így a pergő futamok sokkal természetesebben játszhatók.

Egyébként két hangszer állt a színpadon, de Ljubimov játéka éppen azt bizonyította, mennyivel inkább a játékos személyisége az, amely alapvetően befolyásolja a zenei élményt. A fantáziák - amelyeknek fontos alkotóelemei a gyors futamok, fürge harmincketted-menetek - nyilván ezért is szerepeltek hangsúlyosan, mintegy a műsor alapköveiként, négy nagy zeneszerzőtől is. (A Mondschein felirata \"Sonata quasi una Fantasia\")

Mindazok az elemek, amelyek tehát a fortepianojáték alapjait képezik, természetes könnyedséggel, a művekben elfoglalt helyüket értelmező kifejezéssel szólaltak meg Ljubimov keze alatt. A nagy művek közé ékelve kis karakterdarabokat hallottunk, olyanokat, mint például Dussek szöveggel párosított kis drámája, Kuhnau Bibliai szonátáinak stílusában, nem sokkal újszerűbb, néhol megmosolyogtató eszközökkel. Utóbbi például a Dávid parittyájából kirepülő követ egy felfelé futó, gyors harmincketted-futammal ábrázolja, és mi sem természetesebb, hogy Dusseknél a lefelé zuhanó guillotine-pengét egy gyors glisszandó jeleníti meg. Váratlanul jó műként szólalt meg Carl Philpp Fantáziája, méltó elődjéül a Haydn- és Mozart-daraboknak. Mindvégig erőteljes eszközként működtek a térddel működtethető pedálok, hirtelen, meglepetésszerű effektusokat hozva, egy-egy puhább, halkabb hangszínt megjelenítve. Önmagukban ezek néhány ütem után érdektelenek lettek volna, ha nem párosulnak Ljubimov művészi erényeivel.

Természetesen az est fő száma a Holdfény szonáta volt, amely már nem okozott meglepetést. Minden érzelgősnek ható belemagyarázás nélkül, egyenletesen jöttek a triolák, táncosan karakteres megfogalmazást kapott a második tétel, és tempósan peregtek a tizenhatodok a harmadikban. Kár, hogy a végén egy kisebb technikai hiba rontotta el a képet, csakúgy, mint a ráadás Schubert Esz-dúr impromptu-ben. De a koncert egészéről az összbenyomás nagyon kedvező volt - egy kiváló művész mutatta meg mire képes és ő hangszere.