Bejelentkezés Regisztráció

Vidéken

A Pannon Filharmonikusok és Rost Andrea Pécsett

2014-03-04 10:14:30 - dni -

Rost Andrea 2014. február 22.
Pécs, Kodály Központ
Richard Strauss : Don Juan - szimfonikus költemény
Richard Wagner : Wesendonck-dalok
Gustav Mahler : IV. (G-dúr) szimfónia

közreműködik: Rost Andrea
vezényel.: Christian Schumann

A Pannon Filharmonikusokat elsősorban ügyszeretetük, lelkesedésük miatt szeretem. Okos műsorpolitikájuk, repertoárjuk alapján pedig tisztelem is őket. Szerencsére most úgy néz ki, hogy Pécs is megbecsüli az együttest. Ha ennek semmi más közvetlen jele nem lenne, mint hogy beköltözhettek az egyre jobb hírű Kodály Központba, a zenekari tagok bizonyára akkor is érzékelnék, milyen sokat jelent munkájuk igen sokaknak.

Apropó terem: többen állítják, hogy jobb az akusztikája, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremé. Mivel ez utóbbit eléggé jól ismerjük – és szeretjük – azt hiszem érthető volt a kíváncsiságunk. Régóta érlelődik, hogy egyszer a Budapest-Bécs távolságot Pécs irányában is megtegyük.

A műsor sem volt közömbös. Bármennyire szeretem a Wesendonck-dalokat, élőben ezidáig sikerült elkerülnünk egymást. Nem biztos, hogy bennem van a hiba, dalokat viszonylag kevesen mernek műsorra tűzni. A Don Juan szimfonikus költemény legkülönfélébb felvételeit egy időben tervszerűen gyűjtöttem (juventus ventus), manapság viszont inkább a Mahler szimfóniákra koncentrálok.

És még valami, ami legalább ennyire fontos volt számunkra. Őszintén szurkolunk Rost Andreának. Már egy ideje küzd azzal, hogy meghódítsa a drámai szoprán szerepkört. Richard Strauss dalokban már évekkel ezelőtt hallottuk, a Daphnéban pedig (2011-október) pedig egészen rendkívülit nyújtott. Akkor biztatónak tűnt a váltás, de a kezdeti sikerek után a kényszerű átalakulás némiképp megtorpanni látszik. Rost Andrea az utóbbi időben több fellépést is lemondott, mi pedig érthetően aggódunk.

Természetesen szurkoltunk az ismeretlen ifjú karmesternek is. Számára nem ez a „début”, hiszen fiatal kora ellenére sokfelé vezényelt már, mégis meglep, hogy bevállalt egy ekkora műsort. Zenekari dalokat kísérni – sőt Mahler szimfóniát vezényelni, a legnagyobb kihívások egyike. Sokat tapasztalt, „érett” mestereknek is össze kell szedniük magukat, ha nagyot akarnak nyújtani.

Csupa válaszra váró kérdés, vegyük őket sorra.

A Kodály Terem tényleg nagyon barátságos. Az, hogy kisebb a Nemzeti Hangversenyteremnél, egyáltalán nem hátrány, sőt, bizonyos szempontokból előny. Az akusztikája viszont – a hírekkel szemben – nekem nem feltétlenül tűnik jobbnak. Minden kiválóan hallatszik, talán analitikusabb is. Érdekes, ahogy az enyhe lejtéssel körbefutó erkély – pontosabban a kicsit kifelé dőlő mellvédje – folytatódik a zenekar mögött is. Ez ötletes és elegáns látvány-elem, de még valami: hangvető. A zenekar leghátsó sorát jelentősen erősíti. Mindenen átjön a xilofon, és a mély rezek is erősebben szólnak. Sajnos a Pannon Filharmonikusoknak rendszerint éppen a hátul, középen helyet foglaló fafúvósai tűnnek kevéssé pontosnak, tisztának, jónak, és ez most jobban hallatszik, mint szeretnénk.

Ráadásul így a zenekar előtt álló Rost Andrea is némi hátránnyal kezd.

És a hátrány sajnos nagyjából meg is marad.

A hangvétel, a hangképzés egyértelműen a drámai szoprán karaktert célozza, de a volumen nincs meg hozzá, és legfőképpen a tartalékok hiányoznak. Viszont a dinamikai tartományt nem ritkán bővíti ki pianissimo felé, így Rost Andrea mégis képes úgy alakítani, hogy a zenei formák, ívek és csúcspontok megszületnek. Nagyon tanulságos, és én maradéktalanul tudom tisztelni. Akinek van művészi közlendője és azt így, vagy úgy, de tolmácsolni tudja, az művész.

Az ifjú karmesternél éppen fordított a helyzet, ő egyelőre inkább az eszközökben erős. Már a legelső mozdulatánál feltűnt, hogy pálcája milyen kiszámított pontossággal húzza középre, maga elé a zenekar figyelmét. Viszont ezzel a figyelemmel nem mindig tudott mit kezdeni. A hangverseny két pontján vált különösen nyilvánvalóvá az, hogy elképzelései – és a törekvés, hogy megvalósítsa ezeket – nem igazán meggyőzőek, nem elég erősek.

Például éppen a koncertet kezdő Don Juan szimfonikus költemény nem volt eléggé szélsőséges, eléggé romantikus. Hiányoztak a hangsúlyok, a lassítások, a pauzák és a lendület. Kérdéses, hogy egy ilyen Don Juan - szenvedély és eltökéltség híján – képes lenne-e legendás hódításaira...

Hasonló problémám volt a Mahler szimfónia második tételében. Hozzátenném, hogy azt kellő tartalommal megtölteni az egyik legnagyobb feladat. Nekem úgy tűnt, hogy Christian Schumann maga is érzékelte önnön tanácstalanságát, nem bonyolódott bele, inkább kissé „távolságtartón” igyekezett, hogy erőit nagyobb sikerekkel kecsegtető részekre koncentrálhassa. (Ha ez valóban így volt, azt biztató jelnek tudnám tekinteni...)

A szünet előtti Wesendonck dalok – és a szimfónia negyedik tétele (értelemszerűen a hangverseny végén) már Rost Andrea közreműködésével zajlottak, és itt – kísérőként – karmester és zenekar is kiegyensúlyozottabb,

Mindent egybevéve, azt hiszem tipikusan olyan hangversenyt hallottunk, ahol kicsit mindenki túlvállalta magát. Viszont, ahogy a bevezetőben is írtam, ez pontosan az a hozzáállás, ami miatt a Pécsi zenekart újra és újra nagyon rokonszenvesnek találom. Igényesek és törekvőek.
Egyszóval: azt az ötszáz kilométert oda-vissza, szívesen bevállalom máskor is...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.