Zenei globalizáció - cseh orkeszter, japán karmester, magyar műsor (Kobayashi Prágában)

2006. február 24.
Prága, Rudolfinum
Cseh Filharmonikus Zenekar
Ken-ichiro Kobayashi

Mindenekelőtt, olvasói levelek tömkelegének elkerülése végett: Lisztet, ha úgy tetszik, tiszteletbeli magyarnak vettem, Kobayashi nevét pedig úgy írom, ahogy a Cseh Filharmonikus Zenekar, a Českà Filharmonie honlapján, műsorfüzetében szerepel.

A koncert Liszt Les préludes-jével indult. Kobayashi a hangzást részesítette előnyben. Sok éve dolgozik a Cseh Filharmonikusokkal, tudja, a Rudolfinum a világ egyik legjobb koncertterme (a Carnegie Hall, a Berlini Filharmonia, a Concertgebouw, megkockáztatom, immáron a Művészetek Palotája mellett). A \"nagy\", \"klasszikus\" lemezfelvételekhez képest - én ide sorolnám a leginkább annak tartott Mengelberg-féle változat mellett Weingartner talán kevésbé ismert lemezét, vagy a fiatal Mehta előadását a Bécsi Filharmonikusokkal - lassabb, szélesebb tempókkal, különösen szembetűnően a gyorsabb részeknél.
Így is tomboló siker.

Azt viszont egyetlenegyszer tapasztaltam, akkor is egy rég halott dirigens több évtizedes felvétele kapcsán, hogy egy nem magyar zenekar is autentikusan meg tudja szólaltatni a Galántai táncokat (Berlini Filharmonikusok, de Sabata). Itt minden a helyén volt, a verbunkosmuzsika akár egy cigányzenekarnál, a zárórész őrjöngött, akár csak a publikum.

Szünet után Bartók Concertója. A Bevezetés ősködből való feltűnése. A Párok játéka, megmutatván a zenekar tagjainak szólistai képességeit. Az Elégia zsigerekbe maró feljajdulása. A Félbeszakított közjáték vurstli-trivialitása. És a Finálé virtuozitása, egy amerikai topzenekar technikai tökéletességével, briliánsságával, de sokkal melegebben.

Kobayashi magyar koncertjei sokszor nem győztek meg - a számos technikai pontatlanság részben a hazai együttesek cseh kollégáikhoz képest alacsonyabb felkészültségét is tükrözhette, no meg Kobayashi állítólag nem tartozik azon karnagyok közé, akik szeretnek sokat próbálni.

Ezen az estén viszont dirigens és együttese tökéletes szimbiózist alkotott: a világ egyik legjobb zenekara, és a Mester, akinek csak inspirálnia kellett muzsikusait, s nem technikai kérdések tömkelegével foglalkozni.