Villámopera (A Tosca László Boldizsárral Pozsonyban)

Slovenské národné divadlo az új Szlovák Nemzeti Színház Pozsonyban

PUCCINI: Tosca

*

Tosca csókjáért ruccantunk el Pozsonyba. Szegedtől mindössze 229 km, három és fél óra, végig autópálya. Alig van messzebb, mint Miskolc (212 km, három és negyed óra). Budapest ezeknek mintegy fele. Az autópálya-fejlesztés operalátogatási szokásainkat is megváltoztathatja. Immár nem csak Győr és Bécs, hanem Szeged, Pécs, Miskolc és Debrecen is a nyomvonalon fekszik, 2-3 órán belül elérhető, s utána "hazaérhető". Persze a benzinárak alakulása most nem kedvez a kultúr-turizmusnak. Ám nem csak a publikum lett mozgékonyabb. A Szegeden élő énekesek kora reggel indulva simán odaérhetnek egy 10 órai próbára az ország másik végébe, s nem kell lemondaniuk az esti otthoni előadásukat. Az állandó társulatoknak nem az énekeshiány vetett véget, hanem az útépítés. Hogy ezzel ki menyire zsigereli ki magát és a hangját, azt majd beszéljük meg máskor.

Szegeden élő népszerű tenorunkkal alkut kötöttem, mindkettőnknek egyszerű volt a dolga: én vezetek, ő pedig Mario Cavaradossit fogja énekelni a Pozsonyi Nemzeti Színházban. Az idő kellemes, sőt, Kecskemét után már morgok, hogy égeti a fülemet a napsütés. Jó időben odaérünk, sétálunk egyet a Duna-parton. A derék szlovákok a régi, történelmi belvárosuktól északra egy teljesen új központot építettek föl. Minden szürke kő, fém és üveg. Van itt galéria, kaszinó, bank, üzletközpont, no és ide álmodták új színházukat is. Hatalmas félkörben húzódik a homlokzat, rendezői bal oldalon a drámai tagozat terme, jobbon az operáé és a baletté. A bejárat, a foyer és a büfé közös. A terek tágasak, belső kiszolgáló helyiségekből van bőven. Minden magánénekesnek saját, névre szóló öltözője van, s még néhány a vendégeknek.

"Miss Anna Netrebko" – olvasom az egyik ajtón. Lent már láttuk a plakátot, két napja az orosz sztárszoprán lépett föl egy koncerten férje, a basszbariton Erwin Schrott és José Cura társaságában. Múlik a világ dicsősége: Cura képét rá se tették a hirdetményre (mindenesetre fölrémlik előttem, hogy két éve – egy hanyatló Otello után – fenomenális Cavaradossit énekelt Szegeden: fényesen, könnyedén, hajlékony szenvedéllyel). Februárban pedig Juan Diego Florez adott itt koncertet. Nincs rossz dolguk a pozsonyi operabarátoknak.

No, de most a mi fiunkra vagyunk kíváncsiak! Meg persze a pozsonyi énekesekre. Az már Szegeden kiderült, hogy a csók változott: a címszerepet Lubica Rybarska helyett Iveta Matyasova fogja énekelni. Odaérve új Scapriáról is értesültünk: Frantisek Duriac énekli a bárót.

A terem 1000 férőhelyes, a színpadnyílás igen széles, a nézők a földszinten és az erkélyen két hatalmas karéjban ülnek. A nagy, piros bársonyfotelek kényelmesek. Ami ennél fontosabb, hogy az akusztika is kitűnő. A híres bevezető Scarpia-akkordok tisztán csengenek, bár halottam már őket szuggesztívebben is. Rastislav Stur zenekara mindvégig biztosan muzsikál, bár csak ritkán költőiek vagy megrendítőek. A függöny nem szétnyílik, hanem fölmegy. Milan Ferencsik játéktere teljesen hagyományos kápolna. Éles ellentétben áll a terem XXI. századi dizájnjával, kell pár perc, amíg ráhangolódom. Középen a főbejárat, balról a rácsos Attavanti-kápolna, jobbról meg a kép, amely most hangsúlyosan oltárkép. A szenteltvíztartó mellé középre egy váza is oda van készítve Tosca virágcsokrának. Csak az sikkad el kissé, hogy a Madonnának, akinek hozta, nos, neki van Attavanti marchesa-arca, amiből számtalan bonyodalom adódik majd.

Jan Durco (Angelotti) tartalmas basszuson szólal meg, Martin Malachovsky (sekrestyés) hozza a karaktert, talán csak egy kicsit bohóckodik többet az ideálisnál.

László Boldizsár (merthogy ő a mi tenorunk, Pozsonynak immár visszatérő vendége) nehezen melegedik be. A Képária csak korrekt, az első duettben ariosójától ("Qual occhio al mondo") kezd elemében lenni. Az eredeti darabban Scarpia küzd Tosca csókjáért, ezúttal Cavardossinak is meg kell dolgoznia. Matyasovával nehéz kapcsolatot teremteni a színpadon. A szólamot korrektül elénekli, a volumen és a terjedelem is megvan, csak a lélek, az erő hiányzik belőle. Olyan tüzes, mint egy sarki hóvihar. Márpedig Toscának az I. felvonásban olyan szenvedélyt kell mutatnia, amelyből egyenesen következik az az indulat, amely majd Scarpiát elpusztítja. Ez a szerelmi muzsika buja, titokzatos, ugyanakkor játékos, tele van váratlan fordulatokkal. Matyasovát a dolognak ez a része érintetlenül hagyja, és szerelmesét is csak ritkán akarja megérinteni. (Tenorunk szíves közlése szerint eredeti Toscája még ennyicske csókot sem engedélyez.) Persze a kapcsolat kidolgozatlanságában bizonyára a – már régóta műsoron lévő – rendezés is ludas. Miroslav Fischer színrevitelével nem az a baj, hogy hagyománytisztelő, hanem, hogy sablonos. Ráadásul jó néhány csacsiság van benne. Cavaradossi és Angelotti nem menekülhetnek a kápolnán át, hisz annak csak egyetlen bejárata van, a templom felől. Scarpia nem megy be a kápolnába, a legyezőt valóban a kép mellett találja meg, ahogy azt később Toscának – hazudja. Ha tényleg ott lenne, akkor már jóval előbb megtalálja a festő, a sekrestyés vagy maga Tosca.

A szintén beugró Frantisek Duriac fess fiú, jól mutat a pazarló jelmezben, és alaposan ki is dolgozta a szólamot. Csak hát egy közepes karakterbaritont hallunk...

A második felvonásban Cavardossinak nem sok énekelnivalója van. Viszont itt szólal meg a híres "Vittoria!", a gyenge tenorok réme, az igazi tenorok öröme. Nos, ez este a kitörés igazi öröm volt, fényesen tört fölfelé a szabadság mámorító dallama, a magas aisz hosszan, fényesen szólt. Később romlott a helyzet. Ilyen lelketlen "Vissi d' arte"-t még életemben nem hallottam. Ha a Vittoria után arra gondoltam, olasz publikum valószínűleg beletapsolna, most az jutott eszembe, hogy a művésznő aligha úszta volna meg búzás nélkül.

Az Angyalvár Pásztorfiúja magabiztos, szép fiúszopránon szólat meg, kár hogy nem írták ki a nevét. Tapasztalatom szerint vannak Képária-énekesek, és Levélária-tenorok. Ritka eset, amikor valakinek mindkét eltérő karakterű szóló közel áll a lelkéhez. László Boldizsár a halál árnyékában ragyog föl igazán. A bevezető csellószóló hamiskás, ő azonban megrendítő igazsággal dalolja a közelgő vég rettenetét. Megzabolázott hangján színgazdagon szólal meg Puccini. Néhány magas piano és decrescendo arról árulkodik, hogy biztosan uralja a szólamot. A végére Matyasova is meggyőzőbbnek tűnik. Ráadásul összjátékuk kidolgozatlansága is termékeny. Fölerősíti bennünk az érzést: már egyikük sem bízik benne igazán, hogy a szökés sikerül.

A Toscában nem is az a legszörnyűbb, hogy mindhárom főszereplőnk meghal. Sokkal iszonyúbbnak találom, hogy ott marad a színen Spoletta és Sciarrone. A világból a formátum kiveszett, a Jó és a Rossz egyaránt, a talpnyalók és a martalócok kora következik.

Amint legördül a függöny, kissé röstelkedve állapítom meg, hogy a mi énekesünk tetszett a legjobban. Ám elfogultságom felett érzett lelkifurdalásomat enyhíti a szlovák publikum, amely neki tapsol leghosszabban, sőt néhány "Bravo!" is elhangzik. A második függönynél pedig a karzatról ütemes "Mario! Mario!" kiáltások hangzanak föl. Mintha valóban Itáliában lennénk. Az érintett meglepődik, a kollégák is, ám bizonyára ellentétes érzelmekkel.

Hazafelé az autóban van miről tárgyalni. Tízkor indulunk, és kettőre már ágyban is vagyunk a villámopera után.

A pozsonyi Tosca-előadás színpadképe (www.snd.sk)