Velencei Traviata Kínában

2006. október 29.
Peking
Poly Theather
A La Fenice színház társulata
VERDI: Traviata

Felemás.
Ha egyetlen szóval kellene összefoglalni a látottakat, akkor ez a szó jutna eszembe. De ne legyünk igazságtalanok, azért nem egyenlő arányban érték az embert a pozitív és negatív benyomások, és az sem egy utolsó szempont, hogy mihez viszonyítunk. Talán itt és most ez a legkézenfekvőbb, hiszen legutóbb bő egy évvel ezelőtt a Központi Konzervatórium megalapításának 55. évfordulója alkalmából rendezett koncertsorozat keretében egykori és jelenlegi diákok előadásában hallhatta a kínai közönség az országban legnépszerűbb külföldi operát. Akkor mind az előadók, mind a díszletek, jelmezek hazaiak voltak.

Ezen az estén viszont a teljes produkciót a velencei La Fenice színház jegyezte, egyébként két nappal korábban is előadták a művet, ez a második egyben a 2006 őszi Pekingi Zenei Fesztivál záróhangversenye volt. Az idei fesztivál az orosz zenekultúra jegyében telt el, s ez vonatkozott éppúgy a műsorra (Sosztakovics, Rahmanyinov, Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Muszorgszkij, Borogyin művei is felcsendültek, köztük a nálunk is játszott Kisvárosi Lady Machbeth), mint az előadókra (Valerij Gergijev, Pavel Kogan, Larissza Gergijeva, Misa Majszkij, Jelena Szemjonova - hogy csak néhány nevet említsek), de rajtuk kívül látható-hallható volt Riccardo Muti, Paul Badura-Skoda, Jiri Belohlávek, a milánói Piccolo Teatro és Maurizio Pollini is. A velencei színház társulata úgy került ide, hogy a 2006-os év az olasz kultúra éve (volt) Kínában, s nem mellesleg a Traviata másfél évszázaddal ezelőtti ősbemutatója is a La Fenicében volt - akkor kevés sikerrel.

Kézenfekvő tehát az összehasonlítás, s ugyan a felek nem indulnak egyenlő feltételekkel - a kínaiak előnye a "hazai pálya", nem szabnak határt az anyagiak és a produkció utaztathatósága; az olaszok előnye pedig az élmény frissessége - ezek talán kiegyenlítik egymást.

Kezdjük talán hátulról. A díszletek az olasz produkció esetében feltűnően ingerszegények voltak, amit részben be lehet tudni az előbb említett szempontoknak, de csak részben. Még élénken él bennem a kép a tavalyi, a nürnbergi társulat által előadott Wagner-ciklus díszleteiről, melyek szintén puritának, de mégis ötletesek és sokatmondóak voltak: konstruktívan járultak hozzá az opera élvezhetőségéhez. Ebben az esetben úgy érzem, hogy egészen egyszerűen túl kevés volt, amit a szemnek szánt a rendező, ennél még egy koncertszerű előadás is jobb lett volna, de még a tavalyi kínai arány-, és stílustévesztő giccsparádé is hatásosabbnak bizonyult akkor. A jelmezek esetében a puritánság már szerencsére kevésbé volt jellemző - egy okkal érthetetlenebb a díszletek egyszerűsége.

A zenekar egy, vagy két helytől eltekintve - ahol kissé szanaszéjjel mentek - kifogástalanul tette a dolgát. Tisztán, pontosan, egyszerre és élően, muzikálisan játszottak. Ez elvileg nem egy nagy dolog - de mégis az. A tavalyi iskolai zenekar dicséretesen helytállt, de nem említhető egy lapon a két együttes.

Hasonló a helyzet a kórusnál is, a második felvonás közepe táján volt egy holtpontjuk az olaszoknak, ezt leszámítva gyönyörű, egységes hangzással kápráztattak el, hangjuk fiatalosnak tűnt, nem szóltak ki megfáradt, mozgó (vibrátós) hangok. Tavaly a kórusszólamokat a Konzervatórium énekszakos növendékei énekelték - finoman fogalmazva nem az európai ízlés szerint való módon.

Az énekes szólisták közül tavaly a Violetta szerepét éneklő Zhang Liping volt igazán kiemelhető, figyelemre méltó volt a baritonista is, az Alfred szerepét alakító tenorista már kevésbé. A sorrend most is hasonló volt, de mindhármuk alakítása magasan kiemelkedett a többi közül, és ennek nemcsak Verdi az oka.
Dario Schmunk (Alfred) gyönyörű hangszínnel rendelkezik, néha egy kicsit kevésnek tűnt a hangja, de nem mindig, és talán túl visszafogottan formálta meg a szerepet. A Germont-t alakító Vlagyimir Sztojanov szintén kellemes orgánummal bír, nekem a muzikalitás tűnt a leggyengébb pontjának. Luz del Alba Violettája telitalálat. A hölgy az első képben kicsit megilletődött volt, de később belejött a szerepbe, és minden kétséget kizáróan ő volt a produkció húzóereje. Szép, kiegyenlített hangon énekelt, a koloratúrák egy csepp nehézséget sem okoztak neki, tudta, hol kell visszamenni, azt meg is tudta valósítani, és Violettát láthattuk a színpadon, nem pedig egy Violetta szerepét éneklő szopránt.

A karmester egyik előadásban sem volt 100%-ig meggyőző. Tavaly a zenekarral hősiesen küzdő kínai karmester egy kicsit a muzikalitással, idén Bruno Aprea pedig a precizitással maradt adós: bántóan sokszor késtek a recitativók zenekari kísérőakkordjai.

Összességében volt három jó főszereplő, egy jó kórus, egy jó zenekar, és egy megbízható karmester - azért ez nem egy rossz arány.