Végzetes bécsi csalódás (A végzet hatalma a Staatsoperben)

2010. szeptember 14.
Bécs
Wiener Staatsoper

VERDI: A végzet hatalma

Eva-Maria Westbroek, Nadia Krasteva, Fabio Armiliato, Zelko Ljucic, Ferruccio Furlanetto, Thomas Konieczny
Vez: Philippe Auguin

Eva-Maria Westbroek. Jó név mostanában az operai világpiacon, énekel ill. énekelni fog mindenfelé, nagy színházakban is. Főleg német operákban, de azért becsúszik egy-egy olasz szerep is, nem is jelentéktelen feladatok (Álarcosbál, Manon Lescaut, Gioconda), kifejezetten neves partnerekkel. Ő lesz Leonora Bécsben, de ígéretes az egész szereposztás is, megér egy kiruccanást, annál is inkább, mert A végzet hatalma a legkedvesebb Verdi-operám, és az idei szezonban itthon nem szerepel a repertoáron.

Tévedtem - nem érte meg. Nagyon-nagyon nem. Az élmény csak annyiban volt jelentős illetve egyedi, hogy soha nem voltam tanúja a Staatsoperben ennyire kis sikernek, a bérletes közönség eddig soha nem tapasztalt közönnyel fogadta a produkciót; az áriákat és kettősöket alig-alig tapsolták meg, és az előadás végi tetszésnyilvánítást is legfeljebb nagy jóindulattal minősíthetném akár csak udvariasnak is. Ha a Melitonét éneklő Tomasz Konieczny nem ugrik ki hirtelen a függöny elé, a publikum bizony távozott volna anélkül, hogy a jó nevű szereplőket egyenként megtapsolja.

Tévedett a közönség? Nem. Ugyan ilyesmi előfordul, de nem gyakran, és most biztosan nem ez történt. Az előadás összes szereplője messze a maga hírnevétől elvárható színvonal alatt - egyikük-másikuk a ház nemzetközi hírnevéhez egyenesen méltatlanul - teljesített. Régi magyar operarajongónak a Végzet különösen nehéz dió, mert Ilosfalvy és társai előadásainak emlékével a fülében a csalódás a mai világban szinte borítékolható.

Nézzük hát a boríték tartalmát: ha salzburgi Chrysothemise kapcsán szépeket írnak a kritikák a debütáló szoprán hangjáról, az ember örömmel elhiszi a megállapításokat, és alig várja, hogy ő is hallhassa a művésznőt. De már az első áriában keserűen megállapítja, hogy azok a kritikusok valószínűleg egy másik énekesnőt hallottak. Vagy másképp szólt a német fachban. Ez az egyenes és éles, a magas regiszterben beszűkülő, pianókra képtelen hang teljesen alkalmatlan Verdi egyik legösszetettebb hősnőjének megformálására. Westbroek hangját már alaposan kikezdték a súlyos szerepek, ezzel a bántóan fémes hangszínnel a szerep legszebb részei egyszerűen nem szólalnak meg.
Az első két felvonást tönkretette úgy, ahogy volt, minden magas hangja késdöfésként érte a hallgató elgyötört fülét - bevallom, előadás alatt azon gondolkoztam többször is, vajh' hányszor kell majd újrahallgatnom a darabot Arroyóval vagy Caballéval, hogy hallószerveim feledni tudják a Bécsben elszenvedetteket. Nem értem igazán, hogy kinek és miért jutott Westbroek bécsi debütálására pont Leonora az eszébe, folytatva a premier eleve téves hagyományát, amikor is Nina Stemme vérzett el a szereppel folytatott küzdelemben.

Zelko Ljucicot a Miskolci Operafesztivál nyitókoncertjén hallottam pár éve, nagy nemzetközi karrierjének küszöbén. Óriási hang volt, a színház falait szétvető, döbbenetes hangerővel, szinte a durvaságig erőteljes, féktelen magasságokkal, de fényes, ha kell, bársonyos hangszínnel. Tudható volt, hogy rövidesen nemzetközi favorit lesz. Így is történt, rakétasebességgel vette be az operavilág legnagyobb erődeit, aki látta-hallotta drezdai Rigolettóját vagy lenyűgöző New York-i Macbethjét DVD-n, biztosan érti, miről beszélek.
Ilyen iramban és hévvel persze sokáig nem lehet bírni, Ljucicot is hamar elérte a hangi krízis, hónapokig lemondott mindent, nem lehetett tudni, mi is lett vele. Egy bécsi Nabuccóban láttam viszont, amelyet a krízis utáninak tűnő hangi állapotban énekelt.
Most Don Carlo di Vargasként ugyanazt a hangot hallottam. Az alakítás, az éneklés elgondolkodtató, és nem annyira állapotot mutat, mint inkább koncepciót sejtet. Mintha Ljucic - tanácsra hallgatva vagy saját döntésből - felmérte volna, hogy a régi pazarlással sokáig nem énekelhet, ezért színpadi jelenlétét és éneklését is takarékra állította. Egykori hangjának felével operál, ami megmaradt, az volumenben, csengésben kb. a jó estét kifogó hetvenéves Renato Bruson vokális szintjén áll. Kiénekli az összes magasságot, de azok is csak őrlángon szólalnak meg, a régiek árnyékának is alig nevezhetők. Úgy tűnik, mintha sokkal több lenne benne, de nem akarna többet adni magából. Spórol. Álláspontja: "Nesztek, ennyit kaptok, nem többet!" Rokonszenvesnek nem mondható művészi attitűd, de hogy még ezzel is a világ egyik legkeresettebb baritonja maradhat, sokat elárul az általános nemzetközi kínálat színvonaláról.

Totális ellentéte volt a művészi hozzáállást tekintve az Alvaro szerepében színre lépő Fabio Armiliato. 2001-ben, mikor először találkoztam vele élőben, egy nem túl acélos középregiszteren ülő, korrekt technikával - bár mindig portamentóval - megfogott magasságaival aratta bécsi sikereit. 2005-ben a középláge már kopottabb, a magas regiszter kevésbé erőteljes volt, mára pedig azt kell sajnálattal megállapítani, hogy az énekes minden igyekezete ellenére a voce már nagyon nehezen akar engedelmeskedni. Sokszor alig hallani, és a magasságokat hiába énekli a régi technikával, az esetek nagy részében nem jönnek át a zenekaron. Ellenben ő aztán mindent belead, minden este az életét teszi fel a rulettasztalra, nála nem létezik se spórolás, se takarékláng: ő a nyílt színen égeti el magát, százhúsz fokon. Így Ljucic ökonomikus szerepformálása mellett vakító a kontraszt, amivel, ha a hallgató-néző csodálatát nem is, rokonszenvét mindenképpen elnyeri.

Ferruccio Furlanetto amolyan nyári szünet utáni, mondhatni erősen hétköznapi állapotban énekelte a gvárdián csodálatos dallamait. Pesti Fülöpjéhez képest a Staatsoper óriási terében hangja pontosan félerővel szólt, és folytatta évek óta megfigyelhető szokását, hogy a drámai pillanatokban, bizonyos erős hangsúlyokon szinte tenorálisan kivilágosodó hangszínt alkalmaz. Ízlés kérdése, hogy ezt valaki szereti-é vagy nem. Én nem, de meg kellett állapítanom, hogy mindennek ellenére a szereplők között még mindig Furlanetto tudta a legtöbbet Verdi zenéjéről és az olaszos frazírozásról.

Nadia Krasteva a nyáron intenzív fogyókúrán esett át, és operaszínpadon ritkán vagy szinte sose tapasztalható nőiességgel, erős szexuális kisugárzással hozta Preziosilla nem éppen hálás figuráját. Hangilag azonban igazi középszer, egy évszázadban nem említhető a mi Pánczél Évánkkal.

A karmester, Philippe Auguin az a típusú dirigens, aki az énekeseket se vezetni, se irányítani nem tudja igazán. Lényegében egész este magával és zenekarával van elfoglalva, a színpadra nem ad fel semmi instrukciót, időnként pedig olyan tempókat vesz, amivel alaposan meglepi a szólistákat. (Armiliato az utolsó kettősben - "Vissi nel mondo, intendo" - döbbenten nézett le rá, de végül mit is tehetett volna: rohant utána.) Költészetről, áhítatról nem volt, nem lehetett szó egy percig se.

A végzet hatalma Bécsben. Valami jó is kisülhetett volna belőle. Nem így történt. Ezt a szeptemberi estét jobb lesz a lehető leghamarabb elfelejteni. Maradnak tehát az emlékek: Ilosfalvy, Kelen, Molnár, Déry, Rohonyi, Sudlik, Tokody, Kincses, Marton, Lukács, Bazsinka, Melis, Miller, Kováts, Polgár, Bende, Bordás, Komlóssy, Pánczél... Ők nem felejthetők, soha!