Variációk Goldbergre (Sosztakovics átirata, pekingi koncerten)

2006. október. 19.
Peking
Beijing Concert Hall

Julian Rahlin - hegedű
Makszim Rizanov - brácsa
Misa Majszkij (Mischa Maisky) - cselló

BACH: Goldberg-variációk, BWV 988 - Dmitrij Sosztakovics átiratában

Nem sokan ismerik - s nem tagadom, én is közéjük tartoztam - Bach csodálatos remekművének ezt a változatát. Az apparátus, melyre az átirat készült, csak első hallásra tűnik meglepőnek - ha végiggondoljuk, tulajdonképpen nagyon logikus és ötletes. Mivel három vonós hangszerről van szó - kellően képzett, muzikális és összeszokott játékosok esetén - tökéletesen homogén hangzás hozható létre, miközben a vonó által oly módon születnek újjá, telnek meg másfajta élettel a hangok, hogy ettől alapvetően nem változik meg a darab karaktere.

Az átirat létjogosultsága már pusztán azzal a ténnyel igazolható, hogy a koncert után nem az volt az első benyomás, hogy \"jó, jó, de azért zongorán/csembalón az igazi\". Hogy jobb-e az eredetinél, azt nem lehet így ennyiből megmondani, mert nehéz megítélni, hogy mi az, ami az előadás számlájára írható, és mi az, amivel Sosztakovics maradt adós.

Konkrétan az okozza a gondot, hogy többünk egybehangzó véleménye szerint a hegedűjátékos kilógott a sorból. Nem technikai tudásával, nem intonációjával, mert az teljesen tökéletes volt ebben az előadót igen komolyan próbára tévő mű interpretálásában, sok nagynevű kollégája megirigyelhetné azt a könnyed eleganciát, ahogyan gyorsvonatot megszégyenítő sebességgel szaladtak ki vonója alól a kristálytiszta hangok. Az eltérés az ízlésében jelentkezett. Kezdetben mintha barokkos felfogásban, \"szinuszos\" hangokat képzett volna, de aztán gyorsan áttért a dús és viszonylag vastag vibrátóra, hogy aztán visszakozzon belőle; ettől függetlenül játékmodora inkább romantikusnak volt nevezhető, híján volt annak a sallangmentességnek, visszafogott mértéktartásnak, nemes egyszerűségnek, ami másik két kollégája zenélését jellemezte. Ez utóbbi jó hír, mert e tulajdonságok nem mondhatók el Misa Majszkij korábbi felvételeinek mindegyikéről.

S mivel Sosztakovics néha \"pihenőt\" iktatott be az előadóknak - azaz némelyik variációt, vagy részletet csak ketten játszottak -, feltűnővé vált, hogy a brácsa-cselló duett mennyire egységesen tudott szólni. Természetesen egység alatt nem a halálpontos időbeni együttjátszást értem, mert ebben a tekintetben teljes volt az összhang mindhármuk közt. A hangzásbéli differenciák meg-, illetve meg nem léte volt a döntő különbség, ami végül azt eredményezte, hogy nem igazán jött létre az az ív, ami az egyes változatokat egységes darabbá fűzné össze. Ezt csak erősítette, hogy \"félidőtájt\" két variáció közt tartottak egy kis hangolási szünetet, amire látszólag semmi szükség nem volt, mert senkinek nem voltak intonációs problémái, ha viszont erőgyűjtés volt a szándék, az nem túl elegáns.

Persze így a figyelmem másfelé kalandozott, s módom nyílt arra, hogy azt tudjam hallgatni, milyen pluszt tud adni a darabnak a tény, hogy hárman játsszák három hangszeren, hiszen így mindenkinek csak a saját szólamával kell törődnie, és nem kell megküzdenie a billentyűs előadó életét rendesen megnehezítő kézkeresztezésekkel, szólamütközésekkel, nehéz ugrásokkal.

S ha már ez szóba került, roppant érdekes volt megfigyelni azt is, Sosztakovics hogyan osztotta szét a szólamokat az egyes hangszerek közt. Elég sok tételnél - beleértve magát a témát is - ez adott, hiszen nagyszámú háromszólamú részt találhatunk a műben. Az átirat készítőjének a nagyobb feladatot az egyértelműen kétszólamú részek jelenhetik. Két-három eset volt csak, ahol nem nyúlt hozzá a bachi verzióhoz, a többi esetben vagy a burkolt háromszólamúságból lett nyílt, vagy a brácsa és a cselló átadta néha egymásnak a szót - ezen az estén nem csak képletesen, hanem a valóságban is.

Minden fenntartásom ellenére szívesen meghallgatnám élőben - akár ezzel a három emberrel is - még egyszer ezt az átiratot, de tartok tőle, hogy erre sokat kell majd várni.