Titáni ötvözet (a Woertherseeclassics fesztivál záró koncertje)

2007. június 5.
Klagenfurt
Konzerthaus
6. Woertherseeclassics fesztivál

A Bécsi Volksoper Szimfonikus Zenekara
Daniel Schmutzhard - bariton
Vez.: Leopold Hager

MAHLER:
D-dúr (\"A titán\") szimfónia, Nr.1
Lieder eines fahrenden Gesellen

Érdekes koncerttel zárult a 6. Woertherseeclassics fesztivál Klagenfurtban. A műsor szerkesztői rendkívül szellemesen használták ki, hogy Mahler többször átdolgozott, egyes számmal ellátott, A titán alcímet viselő szimfóniája rokonságot mutat a Lieder eines fahrenden Gesellen dalciklussal. Jean Paul A titán című költeménye ihlette az 1888-ban írt szimfóniát, melynek első és harmadik tételében is visszaköszön az 1884-ben írt dalciklus.
Ennek megfelelően a ciklus első két dala a szimfónia első, a második két dal pedig a harmadik tétel után hangzott el.

Az osztrákokra annyira jellemző, részletes, zenetörténeti információkban is bővelkedő konferálás nélkül elképzelhetetlen egy ilyen előadás létrehozása. Ne gondolják, hogy egy unalmas, tudományos monológról, vagy egy kellemetlen alak fontoskodó semmitmondásáról van szó. Úgy tűnik, ha nem is különálló szakmává, de egy komoly feladatkörré lépett elő a műsorszerkesztők, vezetők körében a művek hiteles információkkal, ugyanakkor élvezetes módon történő felvezetése.
Az emelvényre lépő bemondó ezúttal is szórakoztatva informál, laikusok és szakmabeliek számára egyaránt élvezhetően. Mire belép az idősödő, ám rendkívül fürge karmester, Leopold Hager és egészen fiatal énekes kollégája Daniel Schmutzhard, a nézők figyelmének középpontjában ott van a mű, ráadásul az előadók koncepciójából megközelítve. Így lényegesen könnyebbé válik a színpadon hallottak befogadása.

Az első hangok, ütemek talán a szimfónia legnehezebb részét képezik. Ritkán felrakott szólamok, egy-egy hangfoszlány, a zene alapelemei jelennek meg, kerülnek a figyelem középpontjába laza egységet alkotva. Ilyenkor derül ki, milyen nehéz egy tiszta oktávot, vagy egy tiszta kvartot megszólaltatni. Nem is koronázza teljes siker a Bécsi Volksoper Zenekarának próbálkozásait. A legfájóbb pont itt is, mint a Szlovák Filharmonikusok estjén, a kürtszólam. A rájuk háruló rendkívül nehéz feladatot sajnos egyszer sem sikerül megoldaniuk. Gikszerek, hamis intonáció jellemzi játékukat minden egyes megszólaláskor.

A trombitásokon kívül gyakorlatilag minden fúvós intonációs problémákkal küszködik. A vonósoknál már kevesebb bántó hibát lehet felfedezni. Tiszták, és biztos alapként a germánok kicsit hideg, de fényes tónusa is végigkíséri játékukat. Ami megint kicsit szokatlannak tűnik ezen a vidéken, az az, hogy nagyon sok a szétesés. Nem életveszélyes eltévedésekről van szó, csak kis lötyögésekről, az is leginkábba az egymástól távolabb elhelyezkedő szólamok között jelentkezik. Egység csak a közeli szekciókon belül létezik, az egész zenekart inkább csak egy, a haknikra jellemző lendület tartja össze. Ezt látszik igazolni a késve érkező \"hátsó sor\" is. Nem, nem a nézőkről van szó. Mindössze pár perce játszik a zenekar, amikor kinyílik a színpad jobb oldali ajtaja, és szépen besétál a rezes és ütős szekció egy része. Mintha csak otthon, a Volksoperben lennének, a zenekari árokban.

Igaz, ami igaz, ennyi mászkáló nézőt sem láttam még koncerten. Volt, aki csak a fal melletti széksorokhoz akart eljutni, ezért állította fel szomszédait. De akadt olyan is, aki szépen kislisszolt az oldalajtón, hogy 10 perccel később visszajöjjön a középső főkapun. Talán elszívott egy cigarettát. És persze olyan is volt, aki a másfél órás koncertet nem bírta végig, és gyönyörű, koptatott márvány farmerszerkójában öt perccel a vége előtt kiszaladt, hogy ott várja be a nálánál kitartóbb családtagokat.

Mindezen figyelemelterelő hadműveletek azonban teljesen perifériára szorultak, mihelyst Daniel Schmutzhard elkezdett énekelni.

Lenyűgöző volt! Ha találkoznak a nevével - márpedig biztos vagyok benne, hogy találkoznak még vele -, semmiképpen ne hagyják ki. Nem véletlenül mondhatja el magáról ez a húszas éveiben járó fiatalember, hogy több daléneklési verseny győztese, Dietrich Fischer-Dieskau kurzusának résztvevője. A hatalmas frázisok, elképesztő szövegmondás, finoman megjelenített, mégis egyértelmű karakterek mellett rendelkezik egy igen ritka tulajdonsággal is. Nemcsak, hogy harmóniába intonálja a hangokat, de hangszínek közé is. Máshogy énekel egy hangot, ha azt egy zömében fafúvós akkordban kell megszólaltatnia, mint ha egy rezes, vagy egy vonós akkord hangjai közé intonál. Más a hangszín akkor is, ha alapként, és megint más, ha tercként, kvintként, vagy szeptimhangként szólal meg. Fantasztikus dolgokat csinál, de azért akad még feladat számára is az énektechnika javításának terén. A legfelső lágéban - ami baritonok számára mindig elég kényes - az utolsó terc, kvart bizony hátracsúszik, mivel a testben még megoldatlan a képzésük. Amint sikerül kiküszöbölni ezt a problémát, a legnagyobbak között lesz a helye.

Leginkább neki és Hagernak köszönhető, hogy alapvetően jó emlékekkel távoztunk a koncertről. Hager korát meghazudtoló energiával vezette a zenekart. Igen sok mozdulattal dirigál, mégis folyamatokat érzékeltet, nagyban segítve ezzel a zenekar nehezen megszülető egységének legalább alapszinten létrejövő megvalósulását.

A különleges koncepciónak, a kitűnő szólistának és az első osztályú karmesternek köszönhetően a 6. Woertherseeclassics fesztivál jó emlékű koncerttel zárult.
S ha jövő évi nyaralásukat tervezik majd, ne feledjék: nemcsak szép táj, napfény, tiszta víz, jó levegő várja Önöket Karintiában, hanem kiállítások, koncertek, operaelőadások és fesztiválok teszik emlékezetessé az itt tartózkodást.