Temirkanov és Kocsis Bécsben

2002. február 14.
Bécs, Musikverein Nagyterem
Szentpétervári Szimfonikus Zenekar,
közreműködik: Kocsis Zoltán
vez. Yurij Temirkanov

Idősebb, vagy legalábbis középkorú hanglemezgyűjtők még emlékezhetnek, hogy az \"átkosban\" 50 forintért kincsekhez lehetett jutni a Melodia szovjet lemeztársaság jóvoltából. Ennyibe kerültek az akkor még Jevgenyij Mravinszkij irányítása alatt működő Leningrádi Filharmonikusok felvételei is. Paradox módon e lemezek koncertfelvételeket örökítettek meg (ld. írásunkat....), s több közülük egy-egy bécsi hangverseny mementója.

Mravinszkijt és zenekarát nagyon szerették az osztrák fővárosban. Birtokomban van néhány privát videófelvétel, ahol a Musikverein aranyozott nagytermében óriási ovációval fogadja őket a publikum.
Jelentem, Yurij Temirkanov hű maradt e hagyományhoz, még ha a zenekar neve időközben Szentpétervári Szimfonikus Zenekarra is változott. Zsúfolásig telt ház előtt játszottak, az állóhelyek még a Bécsi Filharmonikusok estéin sincsenek ennyire tele.

Helyemről így Kocsis Zoltánt nem is láthattam, csak hallhattam (egyébként életemben először élőben - eddig valahogy sosem sikerült vele a személyes találkozás). Rahmaninov II. zongoraversenyét játszotta, az orkeszterrel és dirigensükkel teljes szimbiózisban.
Kocsis talán nem tud úgy \"dübörögni\", mint egy-két pályatársa. Például André Watts szintén Temirkanovval, de a Baltimore-i Szimfonikusokkal lépett fel pár hónapja, amikor a Liszt A-dúr zongoraversenyben hangerőben szinte felülmúlta a zenekart, de Arkadi Volodos koncertje is nagy élmény volt.
Kocsis jatékára elsősorban a hirtelen váltások, a gyors és lassú részek \"kihegyezése\", a villódzás, a vibrálás volt jellemző, meg persze a magától értetődő, tökéletes virtuozitás.

Szünet után: Csajkovszkij Negyedik szimfóniája.
Az természetes, hogy a muzsikusok \"takkra\" játszanak. Temirkanov pálca nélkül dirigálja, (bocsánat, az \"irányítja\" jobb kifejezés) a zenészeit. Az együttes hangzása merőben más, mint a Bécsi Filharmonikusoké. A kissé \"reszelősebb\" rézfúvósok inkább a francia zenekarokra emlékeztetnek, de egy amerikai csúcsegyüttes virtuozitásával kombinálva. Másutt ugyan hol játszanák a III. tétel pizzicatóit teljesen együtt? És a zárótétel, Allegro con fuoco. Tüzesebb tempót egyedül Mravinszkij híres lemezfelvételén, s egy salzburgi koncerten Ozawától hallottam.

A bécsi publikumot így eksztázisban őrjöngeni még nem tapasztaltam. Kiabáltak, fütyültek az emberek (nemcsak a japánok)... Két rövid ráadás, aztán Temirkanov kivezette embereit.

Másnapi hangversenyükre, legnagyobb szomorúságomra, már nem tudtam bejutni...