Szürkeség és fények (A Finn Rádiózenekar koncertje Helsinkiben)

2008. január 16.
Helsinki
Finlandia Palota

A Finn Rádió Zenekara
Paavali Jumppanen - zongora
Vez.: Hannu Lintu

SZYMANOWSKI: Koncertnyitány
BEETHOVEN: Esz-dúr zongoraverseny
LUTOSŁAWSKI: III. szimfónia

Helsinki január közepén nem az utazók vágyálma, nagy hó és hideg mindannyiunk első gondolata. Azután a helyszínen kiderül: hó még foltokban sincs (pedig finn kollégáim szerint a hóborította város a legszebb), a hőmérséklet napközben fagypont felett, viszont a Napot nem láttam, kellemetlen nyomasztó szürkeség borult mindenre a három ott töltött nap alatt. Azután este (vagyis inkább délután...) persze kigyúlnak a fények, és Helsinki utcái hasonlóvá válnak a többi európai nagyváros utcáihoz (talán a fényűzés azért kisebb, mint mondjuk Párizsban).

A hangversenyt, amelyre el tudtam menni, a nagy finn építész, Alvar Aalto tervei nyomán épített Finlandia Palotában, illetve annak nagytermében rendezték. Az épület vakító fehéren ragyog az estében, messziről láthatóan emelkedik ki a tetejére álmodott \"fejdísz\", amelynek akusztikai szerepe lett volna - legalábbis Aalto elképzelése szerint. Úgy gondolta, a belülről rácsos álmennyezettel takart magasíték remek, katedrális-jellegű akusztikát ad majd a hangversenyteremnek. Sajnos elképzelése nem igazán vált be, a terem akusztikája a legjobb indulattal is csak közepesnek mondható.
Az épület előcsarnoka jól tükrözi a finn stílus fő jellegzetességeit: puritán, egyszerű belső, sok növénnyel. Maga a koncertterem fehér falaival nyújt üde látványt.

Az este Szymanowski egyik első zenekari művének, a Koncertnyitánynak lendületes előadásával kezdődött. Először hallottam a mintegy 12 perces darabot, a Richard Strauss-hatás olykor mosolyogtatóan erős benne.

Bár a hangverseny ifjú szólistája máris szép sikereket mondhat magáénak (a DG-nél megjelent lemeze, amelyen Boulez három zongoraszonátáját játssza, számos díjat nyert), s az est karmestere is a Nordic Conducting Competition 1994-es nyertese volt, ezúttal a Beethoven-versenyműben - a város délutáni hangulatához illeszkedően - szürke előadást produkáltak. Hiányozott az igazi dinamika, a zene tagolása, értelmezése. Paavali Jumppanen biztos technikával, lényegében hibátlanul játszott, de billentéstechnikája egysíkú volt. A karmester a zenekar pontos irányítása helyett inkább balett-táncosokat megszégyenítő gesztusokkal, mozgásokkal próbálta illusztrálni a zenét - sikertelenül.

Azután a szünetben történt valami csoda, minden megváltozott, mintha a teremben is ekkor gyúltak volna ki a fények! A karmester, Hannu Lintu a magamutogatás helyett áttért a zene irányítására, kiderült, hogy a hegedűk kórusa álomszép pianissimókra képes, a fafúvók bámulatos virtuozitással töltik ki a csodálatos Lutosławski-szimfónia aleatorikus szakaszait, a rezek tudnak fenségesen szólni. (Ha maradt valami apró hiányérzetünk, azt a mélyvonósok erőtlensége okozta). A terem akusztikáját is csak a záró epilógus előtti nagy tetőpont szenvedte meg. A közönség hosszan tartó tapssal köszönte meg a remek produkciót.

Sportriporterek ilyenkor azt szokták mondani, hogy \"két ellentétes félidőt láttunk\". Hogy ennek mi az oka: a karmesterhez és a zenekarhoz áll sokkal közelebb a XX. századi, mint a korábbi remekművek világa, vagy a próbák során jobban koncentráltak a vélhetően nagyobb technikai feladatot jelentő szimfóniára, az egyetlen hangverseny alapján aligha dönthető el. Hogy mégis inkább az előbbi válaszra hajlanék, annak egyetlen oka, hogy a szünetben elolvastam a zenekar történetéről írottakat, s átböngésztem az egész szezon programját. A Finn Rádió Zenekara most ünnepli fennállásának 80. évfordulóját, s ez alatt a nyolc évtized alatt több mint 520 új művet mutattak be! Az egész tavaszi helsinki hangversenyprogram (nem csak a rádió zenekarának a műsora) két ponton tér el jelentősen a budapestitől: gyakran szerepelnek műsoraikon honfitársaik alkotásai, és nagyon sok kortárs zenét játszanak. Ugyanez figyelhető meg a CD-forgalmazásukon is: még a nagyáruházban is, ahol alig egy közepes polcnyi a komolyzenei választék, a felkínált lemezek nagy részén kortárs finn szerzők művei sorakoznak (meg természetesen Sibelius - minden mennyiségben). Kifejezetten büszkék zeneszerzőikre, igaz, az elmúlt évtizedekben Rautavaarától Kaipainenig és Ahotól Lindbergig számos nagyszerű komponistát adtak az európai zenének.

Mivel a momuson az utóbbi időben több írás tette szóvá a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem olykor sekélyes látogatottságát, befejezésül szeretném elmondani, hogy az 1700 személyes terem zsúfolásig tele volt - egy teljesen \"hétköznapi\", bérleti hangversenyen, pedig Helsinki jóval kisebb város, mint Budapest. Igaz, a jegyárak is közel azonosak (a legdrágább helyre 17,50 euró, ami úgy nagyjából megfelel a legutóbbi magyar rádiózenekaros 5000 Ft-nak), miközben a fizetésekben nincs hasonló közelség... Azért valószínűleg nem csak a pénzről van szó: például nemrég a Veress Sándor-koncerteken igazán alacsonyak voltak a jegyárak, s a magyar zenebarátokat mégsem fogta el a finnekéhez hasonló \"nemzeti büszkeség\"...