Szentély vagy piac? (Az Aida a Veronai Arénában)

2010. július 13.
Verona
Aréna

Carlo Striuli, Marianne Garcia, Lucrezia Garcia, Marco Berti, Vitalij Kowaljow, Ambrogio Maestri, Enzo Peroni, Nicoletta Curiel
Orchestra & Coro dell' Arena di Verona
Vez.: Julian Kovatchev

Az elmúlt években meglátogatott európai operaszentélyek (Bayreuth, Salzburg, Barcelona, London) után az idén Toscana szerepelt az útitervünkben, ezen belül kiemelten Verona. De hiába a fantasztikus helyszín, a látványos rendezés, a pazar főszereplőgárda, ha a képletesen "ihletett templomba" igyekvő operabarát a zajos piacon találja magát. Csodálat és csalódás furcsa keveréke fogadja az olasz opera szabadtéri fellegvárába ellátogató közép-európai turistát.

Először a csodálatról. Az 1913-ban alapított, s most 88. évadjához érkezett Veronai Aréna (a világháborús évek mindkétszer kimaradtak) az idén egyetlen névvel kapcsolta össze a színre kerülő öt népszerű operát. A Turandot, az Aida, a Pillangókisasszony, a Carmen és A trubadúr rendezője egyaránt Franco Zeffirelli volt. A nemzeti ikonnak számító, az idén 87 esztendős rendező operai munkássága elsősorban a legnépszerűbb olasz művekre terjedt ki, rendezéseit a világ vezető zenés színházai egymással versengve tűzik műsorra.
Ha Zeffirelli operai munkáinak összegzését egy szóval kéne jellemeznem, akkor az a pompa lenne. A látványos felvonulások, impozáns jelenetek egész sorát láthattuk ezen a meleg júliusi estén az erre talán legalkalmasabb olasz operában, az Aidában is. (Amikor az Arénát operai játszóhelyként kezdték használni, elsőként az Aidát állították színre, s azóta is ez a legtöbbet adott mű, a mi előadásunk szám szerint az 553. volt.)

A hatalmas, sok száz négyzetméteres színpadon Zeffirelli elképesztő felvonulást rendezett, és nagyszámú statisztéria gondoskodott a látványos szórakoztatásról, de még a zárt kamarajelenetek is impozáns hatást keltettek. Persze a látvány csúcsa a második felvonás fináléja volt, hatalmas tömeg mozgott jól szervezett irányítással a színpadon.

Az énekesekről csak felsőfokban lehet beszélni.
Marco Berti Radamese minket a fiatalkori Pavarottira emlékeztetett. Üzembiztos és teherbíró spinto hang, mely az Aréna legtávolabbi részeibe is elhatol.
Aidaként Lukrezia Garcia lépett színre. Üde, fiatal hang, a tisztaság tökéletes hangi megfelelője. Jelenség. Úgy hiszem, a jövőben sokat fogunk róla még hallani.
Marianne Cornetti az egyik leginkább feljövőben lévő mezzoszoprán Olaszországban, tavaly londoni Ebolija után itt is nagy sikert aratott. Telt hang, királynői alkat.

Amonasro - Ambrogio Maestri

Mégis, ha valakit ki kéne emelni az énekesi gárdából, az Ambrogio Maestri lenne, Amonasro alakítója. Egy őshang, ritkán hallható, hatalmas és súlyos, de mégis puha basszbariton voce. Méltán kapott óriási ovációt.
Nagyon hatásos volt még Vitalij Kowaljow Ramfis főpap szerepében.

Az előadást (beugrással) Julian Kovatchev dirigálta. Ő amúgy a Carmen karmestere, aki ezen az estén a megbetegedett Daniel Oren helyett mentette meg az előadást. Hallhatóan elsősorban az énekeseire koncentrált, pontosan kísérve őket. A darab hangulatából inkább a drámai részekre fektetett súlyt, a líra némileg áldozatul esett az akusztikai viszonyoknak.
Mert az akusztika egyébként felemás hatást keltett. Egyrészt tökéletes, ugyanis Veronában nincs hangosítás. Pusztán az a tény, hogy ekkora térben mindent hallunk, önmagában lenyűgöző. Másrészt ugyanezen remek akusztika jóvoltából nemcsak a színpadot hallani mindenütt jól, hanem a nézőteret is.

S akkor ejtsünk néhány szót a "csalódásról" is. Zenei élményként az előadás fantasztikus volt. Ha nincs közönség, csak mi vagyunk, akkor a hatás tökéletes. Viszont az olasz publikum nem zenei élményként kezeli az Aréna előadásait, hanem valamilyen show-ként, varietéként - vagy, ha úgy tetszik, a mindennapi élet részeként. Igazi mediterrán temperamentummal vesz részt az előadáson. Beszélget, olvasgat (elemlámpával), kimegy pezsgőért ária közben (és vissza is jön), sms-eket küldözget, s ha felhívják telefonon, még fel is veszi (de legalább addig is leveszi a lábát az előtte lévő üres szék támlájáról).

A publikum egy része nagyon is aktívan részt vesz az előadásban. A mellettünk ülő (sajnos elég rossz ütemérzékkel megáldott) néni időnként úgy verte a ritmust a lábával, hogy az egész karzat beleremegett. Lehet, hogy ez ott megszokott, de engem zavart. Az előadás legvégén, a sírkamrajelenet közepén pedig a nézők tömegei megindultak kifelé - gondolom, hogy a tumultuózus jeleneteket megelőzzék (a poént már úgy is ismerik, azt nem várják meg).

A programokat afféle népünnepélyként élik meg, szemmel láthatóan a helyi lakosság rendszeresen bejár az előadásokra, az Aréna az ismerősök állandó találkozóhelyének számít. Érdekes volt megfigyelni az eltérő rétegek eltérő reakcióit. A legdrágább helyeken (a 120-200 eurós jegyárral) ülők alig tapsolnak, arisztokratikusan reagálnak a hallottakra, míg a legolcsóbb karzat a leghangosabb. Ez a két terület volt abszolút tele, a mi előadásunkon olyan háromnegyed ház volt.

De nemcsak a közönség reakciója volt számunkra fura, hanem az előadói gárdáé is - azé a gárdáé, amelyről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Ők is - a mi szemünkben - szokatlan formában vettek részt ebben a produkcióban. Mire gondolok? Az egyes áriák, jelenetek után rendre megszakadt a darab folyamata, az énekesek (szinte mindenki) kiléptek szerepükből, előrementek az árok szélére, vagy éppen visszajöttek a színfalak mögül, hajlongtak, ünnepeltették magukat, megtapsoltatták a zenekart, a karmestert, puszikat dobáltak a közönségnek, majd visszaléptek a szerepbe, és folytatódott az előadás - egészen a következő jelenet lezárásáig.

Mindent egybevetve jó volt eljutni Veronába egyszer - hogy többet ne vágyódjak.