Stravinsky, Lindberg és franciák (Két hangverseny Párizsban)

2008. szeptember 18.
Párizs
Théâtre des Champs-Élysées
Orchestre National de France
Vez: Daniele Gatti
DEBUSSY: Prélude à l’après-midi d’un faune
DEBUSSY: La Mer
MESSIAEN: Un sourire
STRAVINSKY: Le sacre du printemps

2008. szeptember 19.
Párizs
Salle Pleyel
Orchestre Philharmonique de Radio France
Tedi Papavrami (hegedű)
Vez: Lionel Bringuer
RAVEL: Alborada del Gracioso
LINDBERG: Hegedűverseny
STRAVINSKY: Petruska

A Petruskát és a Tavaszi áldozatot szűk két éven belül (1911. június 13-án, illetve 1913. május 13-án) mutatták be Párizs két színházában. Nekem most 24 órán belül sikerült meghallgatnom a két művet – ugyancsak Párizsban. Ezúttal mindkét darab zenekari hangversenyen szólalt meg, ami – bocsássanak meg a balettrajongók – nálam kifejezett előny...

Ezúttal a sorrend megfordult, első este hallottam a Tavaszi áldozatot, ugyanabban a színházban (Théâtre des Champs-Élysées), ahol közel száz éve a máig nevezetes botránnyal járó ősbemutató lezajlott. Nem tudtam meghatottság nélkül lépni az épületbe, a terembe, ahol annakidején szinte egymásnak esett a két tábor, a rajongók és az elutasítók serege, s a korabeli feljegyzések szerint csodával volt határos, hogy az őrült nézőtéri hangzavarban a bemutató karmestere, Pierre Monteaux végig tudta vezényelni az előadást. Hogy ez a skandalum milyen mély nyomokat hagyott az egyetemes kultúra történetében, azt jól jelzi, hogy a Champs-Élysées színházról szóló ismertetés ma is úgy kezdődik a Wikipedián, hogy az az a hely, ahol a Sacre nevezetes bemutatója volt, ezt követi csak az épület leírása, és a színház történetének ismertetése.

Pedig az épület igazán szép, az Arte Noveau egyik kiemelkedő remeke. Már fehér márványborítású homlokzata is lenyűgöző, s belső terét díszítő elegáns vonalai is elragadóak. Amúgy Párizs talán legdrágább utcájában található, az avenue Montaigne-on, ahol egymást követik a világhírű divatcégek üzletei, szalonjai. Szinte az összes általam ismert nagy márka jelen van, s a legelegánsabbak persze, akiknek eddig nevét se hallottam.
Ráadásul ezen az estén valamiféle divat-ünnep volt, a járdát mindkét oldalon több száz méteren át lila futószőnyeg borította, az üzletek elé épített alkalmi sátrakban a meghívott vendégek gyülekeztek, manöken kinézetű, szélesen vigyorgó hölgyek és szálanként olajozott hajú szépfiúk. Ki szmokingban, ki estélyi ruhában, ki meg kimonóban. A vendégek biztonságára kopaszra borotvált fejű őrök ügyeltek, kezükben, fülükön 4-5 mobiltelefonnal. Az üvegekből áradt a pezsgő, a hangszórókból pedig a tuc-tuc zene.
De jó volt végre beérni a színházba, és elvegyülni a sok hétköznapian öltözött, „közönséges földi halandó” között!

A Francia Nemzeti Zenekar élén vezető karmesterük, Daniele Gatti állt. Már a kijövetelét fogadó hatalmas ünneplés egyértelművé tette, hogy Gatti a közönség – és a zenekar – nagy kedvence. A program a két leggyakrabban játszott Debussy-remekkel, a Faun délutánjával és a Tengerrel kezdődött. A Faunt már az első pillanatokban eléggé tönkretette a szólófuvolás meglehetősen csúnya fuvolahangja, s a produkció – ettől függetlenül is – elég jellegtelenre sikeredett. A Tenger előadása során sajnos Gatti mutatta be ama képességét, hogyan tudja széttördelni az áradó dallamokat, félbetörni a legszebb íveket. Ez a megközelítés az első két tételt szinte vontatottá, lagymataggá tette. A harmadik tétel végén pedig – nyilván az eddigi lemaradás behozására – úgy felgyorsította a tempót, hogy ez a máskor csodálatos apoteózis a kapkodástól vált jelentéktelenné. (Úgy 15 éve hallottam a Tengert Boulez vezényletével, még ma is visszahallom az utolsó ütemeket! Némi képzavarral: ha két előadás közti különbséget zongorázni tudnám....) A hegedűkar hihetetlenül nyersen szólt, s ha voltak az előadásnak itt-ott szép pillanatai, azokat a rezeknek és az ütőknek köszönhettük.

Szünet után először Messiaen Un sourire (Mosoly) című, hangulatos darabja szólalt meg. Vissza-visszatérő, többnyire csak a vonósokon megszólaló, derűs hangulatú főtémáját többször is megszakítják a xilofonok vezette ütősök rövid intermezzói. Ezúttal a hegedűk hangja is sokkal szebb volt, a fúvósok és az ütősök pedig ismét remekeltek. Hogy a karmester, aki kívülről megtanulta a két Debussy- és a Stravinsky-opust, miért tette maga elé a partitúrát az alig ötperces, és meglehetősen egyszerűnek tűnő Messiaen-műnél, számomra megfejtetlen rejtély maradt.

És jött a Tavaszi áldozat. Bár egy-két apróbb kidolgozatlanságot (első fuvolás!), néhány kissé indokolatlan tempóváltást itt is fölróhatnék, egészében sodró lendületű, élvezetes előadást produkált Gatti és zenekara. A mű csodájának nem lehetett ellenállni. Úgy látszik, hatott rám a genius loci, de ami sokkal fontosabb: a zenekarra és a karmesterre is! S az egykori botrány után alig 95 évvel a közönség rajongása: tomboló tapsvihar, a mellettem ülő legalább 70 éves hölgy majd’ kiesett a székéből a lelkesedéstől.

Másnap a Pleyel-terembe vitt az utam, ahol a Francia Rádió Zenekara adott hangversenyt, a pulpituson az általam eddig hírből sem ismert, és nagyon fiatal Lionel Bringuier állt. A műsorfüzetből megtudtam róla, hogy alig húszévesen megnyerte a híres besançoni karmesterversenyt, s ezúttal először hívták meg az 1930-ban alakított, majd 1976-ban – főleg Boulez kritikai megjegyzései alapján – átszervezett zenekar élére.

A műsor az Alborada del gracioso előadásával kezdődött, s az első pillanattól lenyűgöző volt a zenekar hangja, Ravel zseniális hangszerelési ötletei kiválóan érvényesültek a két éve felújított terem pompás akusztikájú terében (és a fuvolás: ó, ha ez a hölgy lett volna előző este...).

Ezt követően a finn zene egykori fenegyerekének, Magnus Lindbergnek 2006-ban komponált hegedűversenye hangzott el, a szerző jelenlétében, az albán származású Tedi Papavrami szólójával. Az álomszép versenymű Lisa Batiashvili pompás előadásában (a szerző neki ajánlotta a hegedűversenyt) régóta CD-gyűjteményem megbecsült darabja, közvetlenül elutazásom előtt ismét meghallgattam. Papavrami játékát azzal tudom a legjobban dicsérni, hogy nem okozott csalódást Batiashvili után (a megjegyzés jelentőségéhez tessék figyelembe venni, hogy feleségem szerint szerelmes vagyok az ifjú grúz hegedűművésznőbe – én meg nem tiltakozom...). És íme, mire képes egy igazán jó kortárs zene, amely egyszerre tud hagyományos értelemben szép, és tévedhetetlenül XXI. századi lenni: hatalmas siker, a szerzőt háromszor visszatapsoltuk a színpadra!

A koncertet a Petruska 1947-es koncertváltozatának előadása zárta. Ismét pontos kidolgozottság, ragyogó összefogottság, mesteri szólók jellemezték a produkciót. A kiválóan teljesítő együttesből feltétlenül meg kell említeni két hangszerest, a zenekarból sohasem hivalkodóan kiemelkedő, de mindvégig hangsúlyosan jelenlévő zongoristát, és az exponált szólamait hibátlanul fújó első trombitást. A hihetetlenül szépen, pontosan előadott Petruskából talán csak egy kicsit több humort (lazaságot?) hiányoltam, de Bringuier olyan fiatal, és annyira tehetséges, hogy ezt is időben meg fogja tanulni – ha szükségét érzi...

***

Zárásként még egy nagyon pozitív megfigyelésemet szeretném közzétenni: mindkét párizsi hangversenyen rengeteg fiatal néző volt jelen!