Sokolov Prágában

2007. október 15.
Prága
Rudolfinum

Grigory Sokolov – zongora

Sokolov.
Grigory Sokolov.
Már napokkal a koncert előtt ízlelgeti az ember ezt a nevet.
Kultfigura.
„Sok ember meggyőződése, hogy olyan zenészek, mint Arturo Benedetti Michelangeli, Glenn Gould és Sviatoslav Richter halála után ő a legnagyobb élő zongorista.”
Így Bruno Monsaingeon, akinek sikerült Sokolovot rábírnia, hogy 2002-ben filmre vehesse egy párizsi koncertjét.

A pianista nem ad interjút. Stúdióban nem készít hanglemezt, egy-egy „élő” felvételét sokszor évekkel később engedélyezi csak kiadásra („ha majd meghaltam, azt adnak ki velem, amit akarnak” – így lemezcégének, mely koncertjei zömét egy későbbi CD reményében rögzíti).
Egy-egy koncertszezonban csak egyféle műsort játszik, akár hetvenszer egy évad alatt. Még a fellépés napján is órákig próbálgatja a helyi zongorát (Steinway a favoritja).

Elsötétül a Rudolfinum, mégis vagy öt percet kell várni, míg Sokolov megjelenik.
Grizzly-marionettfigura.
Szinte mechanikusan meghajol a publikum felé – az orgonaülések irányába is –, majd elkezd játszani.

Schubert c-moll szonáta, D 958.
És ettől kezdve az ember képtelen racionálisan írni.
Az Asz-dúr adagio.
Sokolov játéka alatt olyasmit éltem át, amit korábban mindösszesen csak kétszer.
Bandukolunk, bandukolunk, nem tudjuk, honnan hová, lehet, hogy fizikailag nem is megyünk, csak gondolatban.
Ahogy Horowitz játssza az utolsó Schubert-zongoraszonáta első tételét (későbbi, öregkori, DGG-felvételére gondolok most), miszticizmussal telítve, fehér ködben.
Ahogy Gaál István Orfeusz-filmjének zárókockáin Téri Sándor, deresedvén már, keresi-kutatja Eurydicét, ő is tudja, mi is, hogy hiába, és mégis, monomániásan, csöndes megszállottként.
S amit harmincvalahány év több ezer koncertje, operaelőadása során még nem éltem át: a tételek közti három szünetben senki, senki egyetlenegyet nem köhögött vagy krákogott, senki nem mozdult, mindenki székéhez odaszegezve ült.

Szünet után Chopin Huszonnégy prelűdje.
Sokolovnál persze természetes a technikai tökély – a G-dúr prelűd zárórészének perfekt unisonója, a gisz-moll gyomrot öklöző száguldása, a b-mollban a jobb kéz követhetetlen játéka, vagy épp az utolsó darab démoni lüktetése.
Hogy mennyire szíve is van a művésznek, azt az A-dúr prelűd gracilitása, vagy a c-moll nemes largója mutatta.
A Chopin-opus vége után Sokolov felállt, mechanikusan meghajolt, majd kigyalogolt a pódiumról.
Bal kezét háta mögött tartván.
Visszajött, meghajolt, s ismét kigyalogolt, a bal kéz ismét, mereven, háta mögött.
De felállt a publikum is, önkívületben tapsolt.

És Sokolov elkezdte a ráadásokat. Rövidebb Chopin-darabokat, összesen hatot(!). Fél órán át.
Nem tudom, hogy a többi párszáz embernek milyen volt az éjszakája, én nem tudtam aludni.
Tavaly tavasszal, Sokolov pesti koncertje után a következő SMS-t kaptam egy, a szívemnek nagyon kedves zongoristától: „Életem legcsodálatosabb hangversenyén voltam. Még mindig nem tudom abbahagyni a sírást.”
Sokolov prágai koncertje után, legalábbis ebben az egy dologban, már értem a lányt.