Sic transit... - A Rózsalovag Salzburgban
2004. augusztus 28.
Salzburg, Grosses Festspielhaus
Octavian: Angelika Kirschlager
Sophie: Miah Persson
Ochs báró: Franz Hawlata
Faninal: Franz Grundheber
Olasz énekes: Piotr Beczala
Km.: a Bécsi Állami Operaház énekkara (karigazgató Rupert Huber)
a Bécsi Filharmonikus Zenekar
vez.: Peter Schneider
Díszlet és kosztümök: Peter Pabst
Rendező: Robert Carsen
1960. július 26-án Herbert von Karajan ezzel a darabbal avatta fel a Grosses Festpielhaust - melynek külleme, \"belcsínje\" megosztja ugyan a véleményeket, kiváló akusztikájához azonban kétség sem férhet -, aztán a nyolcvanas években ismét műsorra tűzte. Mindkét alkalommal film is készült az előadásról. A szereposztások legendásak voltak, csak néhány név: Elisabeth Schwarzkopf, Anna Tomowa-Sintow, Agnes Baltsa, Kurt Moll, Sena Jurinac, Otto Edelmann.
Tavaly még az is felmerült, hogy Carlos Kleibert nyerik meg e premier dirigensének (Kleiber utolsó operavezénylése a Rosenkavalier volt), de sem ő, sem Barenboim nem vállalta a megtiszteltetést, így végül a premiert Semyon Bychkov, míg az általam látott estét Peter Schneider vezényelte. A zenei színvonallal nem is lehettek nagyobb gondok: a talán túlságosan is alábecsült Schneiderről tudtam, hogy otthon van a német romantikus repertoárban, akárcsak a Bécsi Filharmonikusok. Korrekt Tábornagyné, jó Sophie és remek Octavian, feltűnően kellemes hangú Olasz énekes. Hawlata inkább basszbariton, és bizony hiányzik egy Székely Mihály, vagy egy Koréh Endre pincemélysége.
Csak hát a \"rendezés\". Az I. felvonás díszlete teljesen konvencionális, a rendezés ötlettelen, a publikum csak akkor élénkült fel, mikor a vendégek jó pár kutyussal vonultak be. A mögöttem ülő, minősíthetetlenül viselkedő két öreg Blondine (mérgemben a die Klimaxinhaberin, - nen szót kreáltam rájuk), akikben jó pár Achtel lehetett, visongtak az \"élménytől\".
A két nő a második felvonásban akkor eszmélt fel, amikor egy ló csattogott végig a színpadon (nem tudni, milyen apropóból), valaki rájuk is szólt, menjenek a Zoo-ba, ott kutyákon, lovakon és önmagukon kívül még más állatfajta is akad. Amúgy ennek a felvonásnak a díszlete egyetlen nagy asztal volt, melyet talán Sir Lancelottól és lovagtársaitól vettek kölcsön. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy e felvonás fináléját Carsen szépen rendezte meg; a hatalmas asztal legvégén énekel-siránkozik Ochs, az asztal két oldalán pincérsereg.
A szünet után ismét durva váltás. Kupiban vagyunk. A színpadon egy csomó félmeztelen nő. Aztán megjelent egy teljesen pucér férfiú is, hogy a hölgyek se maradjanak le semmiről. Akadt még nyílt színi coitus-mímelés, mindenféle keverés-kavarás, csak az egész olybá tűnt, mintha az ember egy elromlott kaleidoszkóp darabjait próbálná meg összerakni.
Hogy e vizuális érdektelenséget valahogy feledjem, az előadás után az utcára lépve, dacolva azzal is, hogy második Madame Curie leszek, csakazértis jobbra néztem, a Festung kivilágított, nagyszerű, Salzburgot szemlélő-őrző tömbjére.
Kicsit sikerült megnyugodnom.
