Óraműpontossággal (A Norrbotteni Kamarazenekar koncertje)

2012. november 23.
Luleå
Kultúrház

Norrbotteni Kamarazenekar
Nicholas Mulroy – tenor, Kristofer Öberg – kürt
Vez.: Petter Sundkvist

Luleå a legészakibb svéd megye, Norrbotten közigazgatási központja. Műszaki egyeteméről, acéliparáról híres, és tudomásom szerint a Facebook ide telepíti első, az USA-n kívüli adatközpontját. A szomszéd várossal, Bodennel közös kórházát tizenéve nyitották meg, Európa egyik legmodernebbjének számít.
Itt született a néhai neves bariton, Ingvar Wixell (és Maud Adams, aki Roger Moore oldalán két Bond-girlt is megformált).

A város építészetileg érdektelen (a XIX. század végén szinte teljesen leégett – noha határában a helyi buszjárattal elérhető Gammelstad csodálatos templomvárosa nem véletlenül lett az UNESCO-világörökség része).
A város újkori építészetének kétségkívül legpompázatosabb épülete a 2007-ben átadott Kulturens Hus, a Kultúrház – noha inkább a „palota” elnevezés lenne kézenfekvő.
A Norrahamnra, az Északi kikötőre néző, csupaüveg épület valóban impozáns, multifunkcionális, helyt ad a városi könyvtárnak, turistairodának, étterem, kávézó, bár működik benne.
„Szíve” az impozáns, remek akusztikájú hangversenyterem, gyors fejszámolást végeztem, mintegy 900-1000 főnek ad helyet, azaz a pécsi Kodály Központ befogadóképességével vetekszik.

Érthetetlen módon, ezen az estén csak mintegy harmadház volt. Pedig egy igen színvonalas koncert hallgatói lehettünk.

Az együttes 1991-ben alakult, jelenleg harmincnégy tagot számlál (a csellószekciót bizonyos Elemér Lavotha, Fournier és Pjatigorszkij tanítványa vezeti…).
A művészeti vezető 1999 óta Petter Sundkvist. Ez itt az utolsó évadja – távozása minden bizonnyal fájó a zenekarnak, nincs is deszignált új vezető, a jövő szezonban csak vendégek dirigálnak. A zenészek karmesterük iránti szeretete egyértelműen érezhető – s nem csak olyan külsőségekben nyilvánult meg, mint a bejövetele alatti lábdobogás, hanem az igen magas szintű, koncentrált játékban is.

Sundkvist rendkívül racionális, analitikus muzsikusnak tűnik. Mindhárom, az estén elhangzott kompozíciónak világos textúrát adott.
Persze Beethoven Coriolan-nyitányánál nem lehetett furtwängleri szonoritást várni, de meglepő volt e kis ensemble kompakt megszólalása.
Ha egyetlen kifogásom lehet, és ez az egész estére vonatkozik, az a vonóskar (hat első- és négy másodhegedű, négy brácsa, három cselló, két nagybőgő) esetenkénti háttérbe szorulása a kettőzött réz- és fafúvósokkal szemben (az Eroicában három kürt játszott).

Emlékezetes maradt Britten tenorra, kürtre és vonósokra írt szerenádjának megszólaltatása.
Kristofer Öberg remek kürtös, de a nagy felfedezést Nicholas Mulroy jelentette. Ez a harmincas évei derekán járó fiatalember a legjobb úton halad ahhoz, hogy nagy elődei, vagy kortársai, Pears, Bostridge nyomába lépjen. A hang „very Brritisshhh”, Verdiben, Pucciniben elképzelhetetlen lenne számomra, de a hangerő jelentős, a muzikalitás és az intelligencia jelenléte nem kétséges. Azt hiszem, sokat fogunk majd hallani felőle.

Szünet után Beethoven Eroicája. Itt tűnt ki igazán, hogy Sundkvist elsősorban a kortárs zene avatott tolmácsolója, számos CD készült irányításával ilyen kompozíciókból. Óraműpontossággal játszottak zenészei, de ez nem jelentett ridegséget, monotonitást – számtalan apró agogikai „játékot” hallhattunk, és a IV. tétel főtémájának indítását ritkán tapasztaltam ily lágynak, kecsesnek.

Nagy siker.

A dirigens és az elsőhegedűs pedig szétbontja az ajándékba kapott két virágcsokrot, kollégáik közé szórják – miközben azok tust játszanak…

(Köszönetünket fejezzük ki a zenekar menedzserének, Tomas Isacsson úrnak a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségéért)