Prágai időutazás (Az eladott menyasszony a Národniban)

2010. szeptember 18.
Prága
Národni Divadlo

SMETANA: Az eladott menyasszony

Két olyan élményemre emlékszem, ahol előbb láttam a filmet, és csak utána olvastam a feldolgozás alapjául szolgáló könyvet.
Az egyik az Akiért a harang szól volt - azóta is Ingrid Bergman a legkedvesebb színésznőm -, a másik pedig az Időgép, George Pal, alias Marczincsák 1960-ban készült movie-ja, Rod Taylor főszereplésével.

Most szeptemberben Prágában beültem Wells időgépébe, és bő negyedszázadot visszarepültem képzeletemben.

1984 májusa, első utam a cseh(szlovák) fővárosba. Egész éjszaka a vonaton, a metró persze még nem járt Andelig, azazhogy akkor Moskovskáig. A 9-es villamossal át a Moldván, az első pillantás a Hradra - és a fellobbanó, a máig, a sírig tartó szerelem, ahogy csak Rodolphe-al, Mimivel, Kalaffal történhetett meg.
Leült az ember a gyorsbüfében - ma bevásárlóközpont áll a helyén -, csatlakozott két munkásasszony, szakadt-koszos ruhában, az egyik letett maga elé egy üveg Prazdrojt, a másik egy üveg Gambrinust.
Akkor, amikor nálunk nyáron sokszor Kőbányait sem lehetett kapni az ABC-ben.

És az első operai élmény a Národniban, Az eladott menyasszony. Nem volt jegy - mint később kiderült, a május 1-je alkalmából kitüntetettek részére szóló zárt előadást rendeztek -, így megkerestem Zdenek Košlert.
Ha akkor tudtam volna, hogy Košler a Mitropoulos-verseny győztese, Bernstein asszisztense volt, hogy hazájában legalább akkora respektusnak örvendett, mint nálunk Ferencsik, biztos inamba szállt volna a bátorság...
De így, fiatalos vakmerőséggel, megnézhettem az előadást - az igazgatói páholyból.
Csak a Mařenkát éneklő Eva Depoltová nevére emlékszem, meg arra, hogy valaki vakuval fotózott az előadás közben az egyik földszinti páholyból - mire Košler hatalmas karlengetéssel jelezte: kifelé!

Azóta persze sok-sok prágai Prodaná nevešta-élmény, Bohumil Gregor, Oliver Dohnanyi és mások irányításával; egy szombat délutáni előadás, a dirigens illumináltan tántorog, a zenekar hahorászik, de az alkohol tartósít, F. V. szeptemberben ünnepelte 80. születésnapját.
Ismét Wells időgépe... ezen az úton láttam először és utoljára Eduard Hakent (a Jakobinusban), ő a cseheknél az volt, mint nálunk Székely Mihály. Érdekes koincidencia, hogy születésének századik évfordulója alkalmából most a Národni kiállítást rendezett - ahogy egy másik, szintén évszázaddal korábban született neves cseh basszista, Karel Kalas emlékére is.
A két művész repertoárja jelentős részben "fedésben" volt. Kíváncsi lennék, annyira "szerették" egymást, mint nálunk Székely és egyes fachkollégái?

Ezt az előadást Ondrej Lenárd dirigálta - gondolom, sokan emlékeznek még rá a Magyar Televízió Első Karmesterversenye kapcsán.
Lenárd most jó hatvanas, kicsit mackós küllemű úr, láthatóan-hallhatóan szereti a zenekar, és az énekesek, afféle "singers' conductor", figyel muzsikustársaira. Szó sincs itt Košler dinamizmusáról, Gregor késheggyel megrajzolt zenekari szólamairól, Lenárdnál minden egy kicsit lágy, kicsit puha, kissé gemütlich.

Dana Burešová énekelte Mařenkát. A hang sose volt egy világszám, de még mindig lebegésmentesen szól, és a hölgy színpadi megjelenése is adekvát - legalábbis a kakasülőről nézve.
Aleš Briscein (Jenik) rendszeresen énekel a Párizsi Nemzeti Operában és a világ számos más neves operaházában, szemben egy-két korábbi élménnyel most örömmel konstatáltam, hogy a voce egészséges, nagyot is tud szólni, ez az alakítás több mint adekvát volt.
A veterán Luděk Vele alakította Kecalt. A hang fogyóban, sose volt igazi mély basszus (noha Ochsot is hallottam vele), a figura, játék, kisugárzás telitalálat.
Václav Lemberk, mint Vašek. Jegyezzük meg a nevét, lehet, tíz év múlva Jeniket fogja énekelni.
A kisebb szerepekben korrekt énekesek.

S akkor ismét időutazás. A darabot Prágában, Olmücben, Szegeden, Debrecenben rendszerint tradicionális rendezésben láttam.
A Národni jelenlegi vezetése a hagyományos és a modern produkciók irányába egyaránt nyitni kíván - ld. a Káťa Kabanova-premierről szóló beszámolómat.
A ház előző verziója (a Dvořák-Nekvasil tandem munkája) utóbbi irányba mutatott.
A jelenlegi, Magdalena Švecová-féle koncepció ötven évvel vissza.
Meseopera. Gyönyörű kosztümök (Zuzana Přidalová), könnyen variálható, kissé IKEA-ízű díszletek (Petr Matásek), kedves-bájos az egész, Rákosi elvtársnak biztos nagyon tetszett volna, ha anno az ő regnálása idején mutatják be, Aczél elvtárs talán már ráncolta volna a szemöldökét, sőt, lehet, hogy még maga Révai elvtárs is.
Ez egyfajta rendezői-igazgatói koncepció, ha ilyen magas szintű zenei megvalósítással jár, akkor el kell fogadni.
Ahogyan el kell fogadni azt a sajnálatosan örvendetes tényt is, hogy Prágában immáron nem a Bocsokhoz Oldgottja a legjobb helyben főzött sör, hanem a Klásterni Indai Pale Ale-je.