Plàcido, a Természet csodája (A Cyrano a Royal Opera House-ban)

2006. május 24.
London
Royal Opera House

ALFANO: Cyrano de Bergerac

Cyrano: Plàcido Domingo
Christian: Raymond Very
Roxane: Sondra Radvanovsky
De Guiche: Anthony Michaels-Moore
A Royal Opera House Kórusa (karigazgató Renato Balsadonna) és Zenekara
Vez.: Mark Elder

Díszlet: Peter J. Davison
Kosztüm: Anita Yavich
Rendezte: Francesca Zambello

Gyönyörűséges a felújított Covent Garden Operaház - az új rész harmonikusan illeszkedik a régihez, beleértve egy mozgólépcsőt is. Ha az ember a régi, szűk folyosókról kijut az új termekbe, korridorba, azonnal van mozgástere. Az emeleti ülések megmaradtak igencsak szűkösnek - nincs karfa a székek között, magunkhoz szorított karokkal üljük végig az estét -, de mégis, mindenki valahogy elfér.

Ahogy gyönyörűséges a szinte könyvnek beillő műsorfüzet is. Foglalkozik Rostand életével és műveivel, történelmi időutazást tesz a Nagy Orrok Birodalmában (illusztrációk: da Vinci, Ghirlandaio, s persze Brueghel), az obligát cselekmény- és szereplőismertetésen túl beszámol a CG aktuális projektjeiről, s persze elemzi Franco Alfano pályáját, szinte monomániásan érvelve a darab értékei mellett.

Lehet, hogy igaza van. Elvégre van valami bája annak, hogy egy este feltűnik itt vagy fél tucat komponista szelleme, némi Cheniér és Fedora, a Tosca és az Angelica nővér, de kísért a francia impresszionizmus, sőt, Wagner és Respighi is.

Ha nem tudnám, hogy a darab bemutatójára 1936-ban került sor, úgy bő emberöltőnyivel korábbi zenének gondolnám.
Hatásos persze a maga módján és időnként, az utolsó jelenet melankóliája megfogó.
A nagy kérdés: jogos-e, hogy a világ egyik vezető operaháza (amúgy a Metropolitannel közös produkcióban) műsorára tűzi?
Igen. IGEN!
Ha, és amennyiben a címszerepet egy olyan kaliberű művész énekli, mint Domingo. Pontosabban: ha Cyranót egy Domingo kaliberű művész formálja meg.

Domingóról már könyvtárnyit összehordtak. Ami a döbbenet: ez a hang gyakorlatilag ma is intakt. Szárazabb persze, mint fénykorában, de a volumen, a dinamikai skála, a kifejezés megmaradt.
Zsebkendőnyi területen játszik futballpályányit.
S csak emlékeztetőül: most 35 éve, hogy e házban debütált, jövőre lesz negyven, hogy először énekelt a Bécsi Operában…

Raymond Very kellemes lírai tenor. Sondra Radvanovsky sokak számára ma az egyik vezető szoprán az olasz fachban. Engem zavar kis amplitúdójú, gyors vibratója, noha a hangszín alapjában véve szép, ugyanakkor forte tartományban mattá tud válni.
A nagy csalódás a beugró Michaels-Moore volt - őt korábban \"élőben\" sose hallottam. Köztudottan igen kevés fellépést vállal, ennek dacára a hang már nincs in floribus - bántóan zörög a magas lágéban.
Adekvátak a többiek, remek a kórus és a (monstre) zenekar.

A rendezés, na ez egy más tészta. Ismét leírom: a Metropolitannel közös produkció. Az első széria ott futott, az ottani ízlést tükrözi a \"kosztümös\" koncepció, az egész kulminációja a III. felvonás csatamezeje, lőtoronnyal, ágyúdörgéssel és füsttel.
Vártam, mikor tűnik elő Errol Flynn.

Nem erről szólt az este. Egy ritkán hallható operában korunk egyik legnagyobb énekese nyújtott maximálisat, felejthetetlent, s szerencsére a zeneszerző elég sok énekelnivalót írt neki.
Végül is, gondoltam, Domingo a tenorirodalom minden nagy szerepét elénekelte már, Az Idomeneótól Florestanon és Edgaron át a Verdikig és Puccinikig, meg jó néhány Wagnert, nem marad más, csak a raritások.
Gondoltam, én bolond - amíg másnap egy boltban meg nem láttam Puccini Edgarjának legújabb CD-felvételét.
Hármat találhatnak, kivel a címszerepben.