Panem et circenses (Tosca-premier Veronában)

2008. június 21.
Veronai Aréna
PUCCINI: Tosca

Tudja az ember, persze, hogy tudja, ha Verona két évezredes amfiteátrumában néz meg egy operaelőadást, egészen másfajta élménnyel kell számolnia, mint egy „klasszikus” házban.
A muzsikához, a színpadképhez hozzátartozik a sörét vedelő, zacskót csörgető turista, a jégkrém- és italárusok műanyag dobozai által okozott, nyolc napon belül gyógyuló sérülések, az ember fülébe sztentori hangon ordított „libretto, DVD, CD” kiáltások, no meg – bár a Tosca előadásáról számolnék be – némi turandotos felhang, az este, illetve a felvonások kezdete előtti gongütések (melyeket a T. Publikum zajos tapssal fogadott).

Ilyenkor, június vége felé, a világ operabarátai az olasz városra figyelnek, ott vannak a televíziós stábok, az újságok, a szokásos helyi „precizitással” – sosem felejtem el azt az 1993-as Cav&Pag estet, amikor Domingo énekelte Caniót. Az Aréna felett sötétfekete felhők tornyosultak, csapkodtak a villámok és az épületkolosszust körbeszakadta az eső, de „benn” csak pár csepp hullott, a huszonegynéhány ezer ember kipárolgása megakadályozta, hogy az este félbeszakadjon – kifelé aztán láttam az egyik vezető olasz napilap esti kiadásának üvöltő szalagcímét: „Elmosta a premiert az eső”.

S azt is tudja persze az ember, hogy a Tosca nem ekkora térre, térbe való (sejtette ezt már a szegedi szabadtéri előadás kapcsán is, pedig ott „csak” ötezres volt a nézőtér).

Hugo De Ana egy személyben jegyezte a rendezést, a színpadképet, a kosztümöket és a világítást. Hátul egy többfunkciós, lejtős építmény, ha kellett, templom, ha kellett, a Farnese-palota vagy épp az Angyalvár. Előtte középütt hatalmas női szoborfej, nyilván Toscáé, oldalt tőrt markoló alkar – a III. felvonás kezdetekor a földre ereszkedett. Elöl, két oldalon egymásra szegezett ágyúk s egyéb csataeszközök.

A színváltozások szükségszerűen nehézkesek, esetlenek, de hát a közönségnek a LÁTVÁNY kell, sőt, látványosság, az Angelotti szökését jelző, hátulról-oldalról eldördülő ágyú, utoljára a Surprise Symphony ősbemutatóján rémülhetett meg ennyire a Nagyérdemű, a Te Deum monstre kórusa, ágyú- és puskaropogtatással, izzadhattak a pirotechnikusok.

Valamit azért talán a zenei megvalósításról is.
Giuliano Carella dirigálása korrekt volt, több, a szokásosnál szélesebb tempóval.
A címszerepben Daniela Dessi, pályájának – legalábbis ebben a fachban – vége felé tartva. Muzikalitása változatlanul elsőrendű, de az éles, elvékonyodó, préselt magas hangok árulkodnak az éneklésben eltöltött évek számáról.
Alberto Mastromarinót (Scarpia) sose hallottam korábban színpadon, amennyire az Aréna dimenziói mellett megítélhető, a hang inkább lírai, némi fojtottsággal, nem egy átütő erejű volumennel.

Viszont Marcelo Alvarez! Őt is csak hangfelvételekről ismertem korábban, mindig is tetszett. Itt megerősített abban, hogy napjaink egyik legszebb spinto tenorja, a hang színe kissé emlékeztet a fiatal di Stefanóéra, a magasságok talán valamelyest vékonyabbak (a „Vittoria, vittoria” azért nagyon megszólalt, persze, hogy nem úgy, mint Corellinél, de ne emlegessünk fel egy visszavonhatatlanul eltűnt érát). Elegáns frazeálás, a színpad méretei mellett meggyőző játék. Nem tudom elhallgatni a Levélária ismétlését kikövetelő taps alatti, José Cura legbunkóbb megnyilvánulásait überelő viselkedését sem, de a lényeg: aki megszólalt, az egy abszolút világklasszis volt.

A comprimariók, úgy tűnik, immáron a leghíresebb házakban is katasztrofálisak. Ha arra gondolok, pár évtizede a Sekrestyés szólamát egy Salvatore Baccaloni, egy Italo Tajo, Fernando Corena, Paul Plishka, Renato Capecchi vagy épp Gregor József énekelte...

Összességében: jó volt ez a produkció, de nem felejthetetlen, ezt a publikum is előre sejthette. Aznap este az olasz válogatott nem játszott, mégsem volt több kétharmad háznál.

Az ember persze, hogy tudja, Veronába csak az opera kedvéért nem szabad kiutazni. Csatangolni kell a környéken, újrafelfedezni a Garda-tavat, bolyongani Sirmione szűk utcácskáin, rácsodálkozni a Scaligeri-várra, végigfutni egy ruhakiállítást a Palazzo Callasban, elszopogatni egy fagyit Lazise bájos, mediterrán hangulatú főterén, s persze ismét el kell zarándokolni a San Zeno Bazilikába, a világ szívemnek talán legkedvesebb templomába.

Újat is találni – műveletlenségemet tükrözi, de a Veronai Városi Múzeumban először láttam híres festmények világtalanok számára készített, letapogatható, háromdimenziós variánsait. Érdekes nyitott és behunyt szemmel összevetni Rubens egy női portréját.

Oda- és visszaútban pedig Szlovénia csodái, mindenekelőtt Predjama várkastélya.

Veronában már nem lépnek fel akkora énekesek, mint valaha Callas, Tucker, Domingo, Olivero, Cossotto, Marton, F, ám az idei névsorban is olyanokat találhatunk, mint Nucci, Burchuladze, Scandiuzzi, Zajick.
S Veronából egy hónap múlva majd nem is oly nehéz kissé északabbra költözni, hamarosan kezdődik a Salzburger Festspiele...