Otello Bécsben

2007. október 17.
Bécs
Staatsoper

VERDI: Otello

Otello: Johan Botha
Jago: Falk Struckmann
Desdemona: Krassimira Stoyanova
Casio: Marian Talaba
Roderigo: Benedikt Kobel
Lodovico: Dan Paul Dumitrescu
Emilia: Zoryana Kushlper

Karmester: Asher Fisch
Rendező: Christine Mielitz

Igazán szép este volt, bámulatos rendezéssel, nagyon jó énekesekkel (az énekesekre vonatkozó kritikai megjegyzések csak a legnagyobbaktól elvárható színvonalhoz képest értendők).

A hatalmas termetű dél-afrikai Johan Botha nagyon szép hang birtokosa, a mélyebb regiszterekben ideális Otello – magas hangjai valamivel gyengébbek, olykor bizonytalanok. Szerepjátéka – feltehetően súlya miatt is – nehézkes (igaz, ezt a hátrányát a rendező a mozgatásánál nagyon ügyesen figyelembe vette, „elrejtette”). A zárójelenetben („Niun mi tema”) eljutott az átélésnek arra a magaslatára, ahová csak a legnagyobbak képesek.

Elég közismert, hogy Verdi sokáig töprengett, operájának ne a Jago címet adja-e, hiszen a nagy intrikus legalább olyan fontos szereplő, mint Otello. Falk Struckmann többnyire csodálatos hanggal és remek szerepformálással énekel és játszik, aztán néha egy-két percre szinte eltűnik. Nem tudom, ez általános jellemzője, vagy csak alkalmi indiszpozíció volt. A mű egyik csúcspontján, a Credóban talán túlzottan koncentrált az egyes frázisok szöveghez igazodó megformálására, s kissé adósunk maradt az egész monológ összefüggő, nagy ívű megformálásával.

A legnehezebb számomra Krassimirova Stoyanova méltatása. Megjelenésével, hiteles játékával, és nagyon szép hangjával elbűvölő jelenség. Csak a hangja olykor mintha „túl sok” lenne a szerephez. Lehet, hogy abszurd a megjegyzés, de helyenként olyan érzésem volt, mintha Puccinit énekelne. Mindez nagyon jól megfigyelhető volt az Ave Maria előadásában. Az ima elejével, amikor Desdemona szinte csak mormolja a szavakat, nemigen tudott mit kezdeni, aztán a szélesebb dallamíveknél szárnyalni kezdett. (Néhány éve Milánóban láttam Daniela Dessit Desdemonaként, az ő csodálatos pianissimói számomra megmaradtak etalonnak...)

Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni a kórusról és a zenekarról. Verdi kései remekében a zenekar már nem „nagy kísérő gitár”, hanem a főszereplők egyike. Egész este hibátlanul játszottak. A kórus, ha kellett, félelmetes, ha kellett, gyengéd volt.

A karmester Asher Fisch jól fogta össze az előadást, nagyon jó volt a dinamika, és megfelelőek a tempók. Csak a második felvonást záró Otello–Jago duettben („Si, pel ciel marmoreo giuro”) hiányoltam egy kissé feszesebb tempót – s ezáltal izzóbb légkört.

Ami egyértelműen megragadott, az a rendezés. Christine Mielitz színrevitele látszólag teljesen formabontó. Sehol egy kikötő, sehol egy palota, a színpad közepén mindvégig egy nagy dobogó – alulról megvilágított üvegpadlóval, a dobogót időnként körülvevő függönnyel, és a színpadot olykor osztó (mozgatható) fémhálókkal. A szereplőkön egyszerű ruhák. Mégis mindig minden megoldás jelentése világos. S ebben óriási szerepe van a világításnak. Az első felvonásban a fények játéka teremti meg a vihar tökéletes színpadi illúzióját, a csupa feketébe öltözött szereplőre vetülő piros és zöld fények adják a sokszínűséget, a komor háttérben fényözönben megjelenő hófehér ruhás Desdemona fantasztikus hatást kelt. Ezen az előadáson Otello, Jago, Desdemona és a zenekar mellet a világítás lett az ötödik főszereplő! A legnagyobb elismeréssel másolom ide a színlap egy sorát: „Licht: Rudolf Fischer”.

Hasonlóan kiemelendő a szereplők mozgatása, a „koreográfia”. Az egész előadáson minden mozdulat pontosan megtervezett – és a helyén van. Két igazi telitalálatot emelnék ki, az egyik a kórus már-már a musicalekben megszokotthoz hasonlóan élénk mozgása a Fuoco di gioiában, a másik Jago fantasztikus zsebkendőpörgetése, -dobálása a III. felvonásban, amikor elveszi Cassiótól a „bizonyítékot”.

Az előadás lendületének, folyamatosságának jót tett, hogy csak egy szünetet tartottak, a második felvonás után. A produkció csúcspontja a zárójelenet volt. Mint már említettem, Botha éneklése, szerepjátszása is itt ért a csúcsra, a rendezés, a megvilágítás egyszerűen megrendítővé tette Otello búcsúját. Jellemző, hogy itt az előadás egésze alatt nem túl fegyelmezett közönség lélegzete is elállt, döbbent csend volt, még az elhaló zenekari hangokba se tapsolt bele senki...

A szokásos előadásokon Otello Desdemona holttestére borulva énekli utolsó szavait (vagy legalább holtan lehulló keze felé vánszorog, mint a Met DVD-jén), itt Desdemonát feketébe öltözött asszonyok veszik körül, majd viszik le a dobogóról, Otello egy vakítóan fehérre világított térben magára marad.

Egy ehhez kapcsolódó különös asszociáció: eszembe jutott Decker Traviata-rendezése: Violetta nem Alfred karjaiban hal meg, hanem egyedül, a félkör-színpad közepén (Alfred, az apa és a doktor tisztes távolból nézik). A főhős halálában magára marad... Kortünet? Kórtünet?