Nyolc nap, három város, három hangverseny

Amikor az ember külföldi koncertlátogatásait alapvetően nem a hangversenyprogramokhoz, hanem sokkal inkább az általa nem befolyásolható hivatalos útjaihoz igazítja, olykor szomorúan kell tudomásul vennie, hogy semmilyen izgalmas rendezvény nem esik szabad estéire, máskor meg örvendezve csodálkozik jó szerencséjén. Ezúttal nyolc nap alatt Európa három nagyvárosában sikerült három nagyon eltérő jellegű, de a maga módján érdekes hangversenyt kifognom. Ha van szempont, ami a három estét összekötheti, azt talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy izgalmas, nem várt találkozásokra tettem szert rég, vagy más minőségben megismert zeneművekkel, előadókkal.

*

2010. november 19.
Bécs, Konzerthaus; Wien Modern 2010

WEBERN: Hat zenekari darab, Op.6
HAUBENSTOCK-RAMATI: Nocturnes I
HAUBENSTOCK-RAMATI: Tableau I
FELDMAN: Coptic Light

ORF Radio-Symphonie-Orchester Wien
Vez: Beat Furrer

Az évenként ismétlődő, háromhetes Wien Modern fesztiválon az Osztrák Rádiózenekar koncertjét hallgattam meg. A karmester a nyáron, Pannonhalmán, elsősorban zeneszerzőként megismert – és megszeretett – Beat Furrer volt. A műsor Anton Webern alighanem legtöbbet játszott, 1928-as változatában hatalmas zenekarra írt remekével, a Hat zenekari darabbal kezdődött. Ebben a hat rövid (összesen kb. 12 percnyi) – engem mindig lenyűgöző – tételben elképesztően szép dallamok, harmóniák sorát hallhatja a figyelmes hallgató. Azért írtam "figyelmes" hallgatót, mert Webern nem hagy időt az elkalandozásra, a témák megjelennek, s tovasuhannak. (Mint Webern egyik mesterének nagy rajongója, nyugodtan le merem írni a kissé talán gonoszkodónak tűnő megjegyzést: ennyi szép dallamból, remek hangszerelési ötletből Mahler legalább ötórányi szimfóniát írt volna...). A leghosszabb és talán leghatásosabb, amolyan gyászindulóféle tétel, a negyedik, ezúttal is megragadó volt, a hatodik darabot pedig talán még egyszer sem hallottam ilyen szépnek.

Roman Haubenstock-Ramati (1919–1994) két műve következett. Számomra: találkozás egy szerzővel, akinek a nevét olvastam már néhányszor, műveit még soha nem hallottam. Az elsőnek megszólaltatott Nocturnes I (1981) igazi sejtelmes, misztikus éjszakai zene. Különös, olykor kifejezetten varázslatos zene, talán egy kicsit hosszabb a kelleténél. A krakkói születésű, Bécsben elhunyt szerző másodikként elhangzott darabja is tökéletesen méltó a címéhez: a Tableau I (1967) valóban frappáns nagyzenekari tabló, 10 percig tartó rendkívül impozáns hangszín-orgia, sok könnyen felismerhetően aleatorikus résszel. Az ízig-vérig "modern" kompozíciót nem volt nehéz volt elsőre megszeretni, bravúros előadása hatalmas sikert aratott!

És a zárás...: Morton Feldman (1926–1987) talán legtöbbet játszott zenekari műve a Coptic Light. A darabot – melynek címe Feldman keletiszőnyeg-gyűjtő szenvedélyére utal: a 'coptic light' a párizsi Louvre-ban található faliszőnyeg – felvételről elég jól ismerem, ennek ellenére az előadás valóságos revelációként hatott. Ez a különös, alig változó, hullámzó zenekari mormolás egy idő után annyira magával ragadott, hogy szinte úgy éreztem, valami anyagtalan térben kezdek lebegni. A varázslat alighanem mindenkit megérintett, a hallgatóság feszült csendben követte a ragyogó előadást, csak a mű vége után jó néhány másodperccel tört ki az elragadtatott ováció.

Az ilyen szép este éri meg a késő éjszakába nyúló hazautazást...

*

2010. november 23.
Brüsszel, Conservatoire; Andsnes és barátai – II.

BARTÓK: Divertimento
(Risør Festival Strings)
BERG: Négy darab klarinétra és zongorára
(Martin Fröst, Leif Ove Andsnes)
MAHLER–SCHÖNBERG: Vándorlegény-dalok
(Measha Bruggergosman)
BRAHMS: 1. zongoranégyes
(Henning Kraggerud, Lars Anders Tomter, Torleif Thedéen, Leif Ove Andsnes)

Van Norvégiában egy kis, alig 3000 lelket számláló halászfalu, Risør. Ebben a festői halászfaluban (sajnos a "festői" jelzőt nem személyes tapasztalatom, hanem csak néhány fénykép alapján írtam...) 1991 óta nyaranta kamarazene fesztivált szerveznek, amelynek művészeti vezetője – egészen mostanáig – a nálunk is jól ismert kiváló zongorista, Leif Ove Andsnes volt. Izgalmas élmény lehet késő éjszaka nappali fényben hallgatni a szabadtéri koncerteket, amelyek a programok és az előadók sorát nézegetve amúgy is sok feledhetetlen élménnyel szolgálhatnak, de hát Norvégia a legtöbb európai országtól igencsak messze van, Risør meg amúgy is csak átszállásokkal érhető el. Alighanem ezek a körülmények vezettek oda, hogy most a fesztivál szervezői úgy gondolhatták: "ha a hegy nem megy Mohamedhez...", s felkerekedtek, hogy három-három estén át Brüsszelben, Londonban és New Yorkban adjanak ízelítőt a risøri programokból. Második brüsszeli estjükön tudtam részt venni, a Conservatoire nagytermében, ami – a norvég faluval ellentétben – mindennek nevezhető, csak festőinek nem. A falak elképesztően koszosak (már ahol még nem hullott le a vakolat), a szőnyegek foltosak, helyenként lyukasak, az ajtók ütöttek-kopottak – szóval, a mi felújításra lezárt Zeneakadémiánk ehhez képest úgyszólván teljes pompájában ragyogott.

A program Bartók Divertimentójával indult, a fesztivál vonószenekarának előadásában. Már a műsorfüzetet elolvasva megnyugodhattunk, az együttes tagjait nem a kis falu derék zenészeiből, hanem egész Skandinávia legjobb zenekarainak szólamvezetőiből válogatták. S bár nem kaptunk tőlük olyan megejtően szép vonószenekari hangzást, mint mondjuk legutóbb a "túlpartról" érkezett Kremerata Balticától, mindenért kárpótolt az a szilaj lendület, amivel játszottak. Már az első akkordok keménysége megnyerő volt, a harmadik tétel elején pedig legfeljebb azon lehetett csodálkozni, hogy nem pattant táncra minden hallgató – és zenész!

Ezután a zseniális klarinétos, Martin Fröst lépett színpadra, és Leif Ove Andsnes társaságában adta elő Berg négy rövid darabját. Fröst ezúttal is remekelt, s számomra külön öröm, hogy a közönség is nagy szeretettel fogadta a művet.

Mahler ifjúkori Vándorlegény-dalai gyakran szerepelnek koncerteken, hol a zenekari, hol a zongorakíséretes változatban. A Schönberg által készített, tíz hangszeres zenész által kísért változat már ritka csemegének számít. S bár az alt szólista, a nagyon szép hangú és a szöveg hangulatváltásait árnyaltan követő Bruggergosman mindent megtett a sikerért, s az együttesben maga Fröst klarinétozott, mi több, a harmónium mellett Andsnes foglalt helyet (valószínűleg játszott is a hangszeren, de az alig hallatszott), nem sikerült megértenem, hogy mi értelme van egy zenekari és egy zongorás "között" elhelyezkedő harmadik változatnak...

A szünet után játszott Brahms-kvartett amolyan szimbolikus stafétabot-átadás is volt: a zongora szólamát a fesztivál szervezésétől búcsúzó Andsnes, a hegedűét pedig a jövő évtől fesztiválvezető, rendkívül tehetséges Henning Kraggerud játszotta. A remek brácsás, Lars Anders Tomter és a nagyon szép, telt gordonkahangon játszó Torleif Thedén közreműködésével méltóképpen koronázták meg a Risør Festival második bemutatkozó estjét.

*

2010. november 26.
Zürich, Tonhalle

MAHLER: Totenfeier
ZEMLINSKY: Lírikus szimfónia

Hillevi Martinpelto
Roman Trekel
Tonhalle-Orchester Zürich
Vez: Vladimir Jurowski

Mahler II. szimfóniája a műfaj egyik legismertebb, nagyszabású romantikus reprezentánsa. Azonban a nagy Mahler-rajongókon kívül kevesen tudják, hogy az első tételt a szerző eredetileg önálló szimfonikus költeménynek szánta – ez a Totenfeier. Bár egy cd-felvétele régóta a birtokomban van, most hallottam élőben először ezt az – amúgy a végleges tételtől nem túlzottan különböző – ősverziót. Ragyogó előadás segítette a találkozást. Jurowski keze alatt hatalmas dinamikával dolgozott az együttes, a zenekar rácáfolt az elmúlt időkben a svájci mentalitásról szóló néhány elmarasztaló megjegyzésnek. Félelmetesen haraptak a mélyvonósok, pontosak voltak a fúvósok – szóval minden a helyén volt!

Sajnos a Zemlinsky-szimfónia – amely ismét különös "ismerősöm", otthon alig hallani, külföldön pedig rövid időn belül már harmadszor találkozunk – előadása már nem volt ennyire egyértelműen sikeres. Mintha ugyanaz a Jurowski, aki oly szépen oldotta meg a Mahler-tétel felépítését, hangzási egyensúlyát, most túlzásba vitte volna a lelkesedést a nagy zenekari hangerőért. Különösen szegény Trekel járt rosszul, első dalaiban miden erejét össze kellett szednie, hogy – bocsánat – túlbömbölje a hatalmas zenekart. Aztán az utolsó dalban, a nagy viharok elültével kiderült, hogy énekelni is tud ám... Hillevi Martinpelto határozottan jobban járt a zenekari kísérettel. A negyedik dal indító frázisát (Spricht's du mir) oly szépen énekelte, hogy ez a néhány hangzó pillanat maradt meg bennem a koncert után is, túl a ruhatáron, túl a villamos zörgésén...