Nem korai, hanem éretlen Verdi (A Stiffelio Londonban)

2007. április 20.
London
Covent Garden

VERDI: Stiffelio

José Cura, Sondra Radvanovsky, Roberto Frontali, Alaister Miles
A Londoni Covent Garden Operaház énekkara (karigazgató Renato Balsadonna) és zenekara
Vez.: Mark Elder

Díszlet: Michael Yeargan
Kosztüm: Peter J. Hall
Rendezte: Elijah Moshinsky

Úgy gondolom, hogy a Stiffelio joggal pályázhatna a leggyengébb Verdi-opera címére. Szinte mindegyik \"korai Verdiben\" ott van a későbbi művekből valami zsenialitás - az Alzira négyes főszereplőgárdája már a Trovatorét vetíti elő, a Giovanna d\'Arcóban feltűnik a Requiem Dies irae-je stb. -, ám a Stiffelióban én ilyesmit nem találtam.

Az előadással kapcsolatban a címben használt \"éretlen\" kifejezés magyarázatra szorul. Ez a produkció 1993-as, a világ több operaszínpadát bejárta azóta. A mostani a Covent Gardenben a 14. előadás - csakhogy hosszabb kihagyás után.
Hiába Mark Elder dinamikus vezénylése, sok volt a zenekari pontatlanság, a lötyögés, és valahogy úgy tűnt, az énekesek sem mindig találják fel magukat a színpadon.
Talán nem éretlen, hanem túlérett már ez a szcenírozás?
Mely egyébként abszolút konvencionális, a lagymatagon csordogáló cselekményt legjobb igyekezete szerint próbálván kiszolgálni. Tradicionálisak a díszletek, a jelmezek is.

Az énekesgárda legjobbja Roberto Frontali Stankarja. Magvas, nemes bariton az övé, hiszem, hogy a \'\"nagy öregek\" (Bruson, Nucci, Pons) visszavonulása után vezető Verdi-bariton lesz szerte a világban.
Csalódást jelentett Sondra Radvanovsky (Lina), főleg tavalyi Roxanája után. Bízom abban, hogy a hang nem kezd élessé, visítozóvá válni, talán csak pillanatnyi indiszpozícióról lehet szó.
Alastair Miles (Jorg) - szerencsére - csak rövid szólamot kapott Verditől.

A címszerepben José Cura. Talány. A hang még mindig szép, noha épp Cura valamikori legnagyobb erénye, a fényes magasságok kezdenek kopni (emlékszem tizenvalahány évvel ezelőtti bécsi debütálására Cavaradossiként, a csilláron is lógtak, dacára a figyelemreméltó vocénak akkor is úgy véltem, egy darab fába több érzelem szorult, mint belé, viszont akkor fedeztem fel Guleghinát). Szegeden pár éve a Nessun dormát már transzponálta (na rendben, ezt más is megteszi), bántóbb, hogy a hangnak kezd valami \"sírós\" jellege lenni magasabb fekvésben. S még bántóbb, hogy éneklése inkább tűnik leckefelmondásnak, semmint alakításnak. Nincs benne \"Reiz\", monoton, érdektelen (érdemes meghallgatni Verdi-CD-jéről a Forza nagy tenoráriáját, és összevetni Domingóval vagy még inkább Jan Peerce 1962-es élő felvételével - Cura hangja összehasonlíthatatlanul nemesebb instrumentum, de Peerce egy frázisa izgalmasabb, mint fiatalabb pályatársa egész alakítása).

Láttam ezt a rendezést Bécsben, Carrerasszal és Domingóval is. A TenorBenjáminhoz jól illett Stiffelio kicsit nyálkás karaktere, Domingóról pedig úgysem tudok újat mondani.
Azazhogy talán mégis.
Az opera a Bibliából idéző Stiffelio szavaival ér véget, így bocsát meg hűtlen nejének (\"Perdonata, perdonata, perdonata...\").
Carreras üveges szemekkel maga elé meredve énekelt.
Cura, mint egy indulatos tacskó, becsapta a Bibliát.
Domingo rábukott.