Monarchia-nosztalgia? (A Denevér Kirchstettenben, magyar közreműködőkkel)

Kolonits Klára

J. STRAUSS: A denevér

*

Sanyarú a sorsa az operettnek: a komolyzene kedvelői nem veszik elég komolyan, a könnyűzenében pedig meg sem említik. Pedig nem sokan vannak, akiket nem ragadnak magukkal a sodró lendületű vagy a fájdalmasan szép dallamok, a primadonnák és bonvivánok szerelmes dalai vagy éppen a szubrettek és táncos komikusok zenei humora és színpadi tréfálkozásai. Mégis kevésszer olvasni-hallani a klasszikus Johann Strauss- vagy Offenbach-nagyoperettek előadásairól.

Abban a szerencsében volt részem, hogy idén a Denevér egy különleges feldolgozását tekinthettem meg Alsó-Ausztria egy kis településén, a Neudorf bei Staatz mellett található kirchstetteni kastélyban. Magyarországon kevesen hallottak a kisváros opera- és klasszikus zenei fesztiváljáról, melyet idén immár 13. alkalommal rendeztek meg, lelkes helyiek támogatásával. A Denevér bemutatója augusztus 9-én volt, az utolsó előadása pedig 20-án, összesen hat alkalommal láthatta a közönség.

Johann Strauss talán legismertebb és legtöbbet játszott operettje éppen a fenti sajátságok miatt nagy kihívás mind a szereplőknek, mind a rendezőnek. A kirchstetteni előadás mindezen kívül azért is hozta nehéz helyzetbe a résztvevőket, mert a kastély előadóterme igencsak kicsi, és ide kellett bezsúfolni a zenekart, a színpadot, valamint a nézőteret. Ezért aztán kényszermegoldásként a zenekar mindössze egy-egy hegedűből, brácsából, csellóból, bőgőből, néhány fúvósból (fuvola, oboa, klarinét, fagott), egy timpaniból és zongorából állt; utóbbit nem ártott volna felhangolni. Őszintén be kell vallanom, nagyzenekarhoz szokott fülemet eleinte (a nyitányban) kifejezetten zavarta a kissé vérszegény hangzás, de ahogy a színpadi cselekmény megindult, ahogy elkezdődtek az énekes jelenetek, fokozatosan hozzá lehetett szokni, míg a végére már csaknem úgy éreztem, mintha eredetileg is épp erre az együttesre íródott volna a mű. Kár, hogy a zenekarban nem mindenki nyújtott egyenletes teljesítményt: a vonósok a kis létszám ellenére is szépen szóltak, de az oboa hangjából hiányzott a Straussra oly jellemző elegancia és kecsesség. A karmester, a charme-os, iráni származású Hooman Khalatbari úgy dirigálta az előadást, mintha teljes zenekar előtt állt volna, és lendületes vezénylésével olykor meg is tudta teremteni ennek illúzióját.

A színpad a terem közepén húzódó, kifutóhoz hasonló pást volt – ezen aztán nem fér el se bál, se börtön, gondoltam. Az ötletgazdag, fantáziadús rendezés azonban erre is rácáfolt: a játékteret megnövelte a terem két végében lévő ajtókkal való játszadozás, valamint a közönség egy része mögött húzódó erkélynek a játékba való bevonása. Díszletnek is elegendő volt egyetlen ágy, melyet hol a megszokott helyzetben, hol oldalára fordítva több célra is fel lehetett használni. De ha már díszletből kevés volt, annál több a kellék, melyek díszlet hiányában gyakran helyette is szolgáltak. Élemedettebb magyarok Latabár Kálmán legendás alakítása nyomán a felmosó vödröt és partvist ugyan Frosch kezében várnák, de Adelének legalább olyan jól állt, míg a részben szcenizált nyitány alatt a műsorközlő hölgyet kerülgette és lökdöste vele. Talán nem véletlen, hogy díszlettervező nincs is feltüntetve a színlapon, csak kellék- és jelmeztervező (Vazul Matusz).

A szűk tér nem tett lehetővé komoly táncos produkciót, de az Idát alakító Iris Holzer mint vérbeli és vérbő szubrett, meg a kórust alkotó néhány úr és hölgy olyan fergeteges színiiskolai és báli jelenetet kanyarított a kifutóra (és a kifutó köré), ami már-már meg is kérdőjelezte a tánckar létjogosultságát. S ha a színpadon nem sok, a levegőben és a közönség körében mégiscsak volt táncmulatság: a feleresztett lufik némelyikét a szereplők és a szerencsés helyeken ülők egymásnak pöckölgethették. A humorral, fricskákkal, sziporkákkal teli rendezést, a megszokott gegeket – aminek egy operett esetében így is kell lennie – Némedi Csaba megspékelte néhány olyan poénnal, melyek az adott helyhez és a helyzetekhez szorosabban kötődtek. Így például Rosalinde (Kolonits Klára) egyszer a magyarokról szólván kifakad: „Immer diese Ausländer!”, Alfred pedig – hiszen énektanár! – folyton különböző operákból (Rigoletto, Varázsfuvola, Turandot stb.) „idéz”, miközben udvarol.

Iris Holzer és Shirin Asgari

Rátérve immár a szereplőkre: Iris Holzer nemcsak jól táncolt, de énekhangja és színészi játéka is elbűvölte a közönséget: az egykor Villachban tanult énekesnő erőteljes karintiai akcentusban adta elő a prózai részeket, ami az osztrák nézők számára külön humorforrásként szolgált.
Remek komikát és nagyszerű szopránt ismerhettünk meg Shirin Asgari személyében, aki egyszer csak két példányban is felbukkant a színpadon: a másik a vele szinte teljesen azonos külsejű nővére, Nasrin Asgari volt, akinek kórustagként még a jelmeze is annyira hasonlított Adeléére, hogy egy darabig kétségeink támadtak, vajon hányan is vannak. A másik szereposztásban a két lány szerepet cserél. Szécsi István mint Eisenstein megbízhatóan, szép hangon énekelt, és alakítása is felvette a versenyt a többi szereplőével.
Alfred szerepében Herbert Wüscher színészként gyengébb volt a többieknél, ám a zenei anyag megformálásában nála sem lehetett semmi kivetnivalót találni.
Gerd Jaburek dr. Blind szerepében szintén megnyerő volt, tenorjával nem akarta uralni a színpadot, de a szerep nem is erre predesztinálja.
Mark Zimmermann Falke közjegyzőt alakította, könnyű baritonja ugyan teljesen alkalmas a szerepre, ám a figura viszonylagos komolyságát és bosszúszomját nem tette elég hihetővé a nem kellő körültekintéssel megválasztott smink és jelmez, ami csak kiemelte Zimmermann sovány, szikár alkatát és gyermekinek látszó arcát.

A börtönszemélyzet sajnos egyáltalán nem volt jó választás: Martin Zoglmann mint Frank igazgató meglepően nőiesnek ható hangszíne távol áll a basszus szereptől, magas, impozáns alakja miatt pedig inkább valódi (nem pedig ál-)lovag szerepére alkalmas, semmint börtönigazgatónak. A börtönőr Frosché prózai szerep, valójában egyetlen nagy magánszám. A pocakos, pirospozsgás Étienne Gillig mint figura ugyan jól mutat a szerepben, de csekély játékkal kísért szövege egyrészt túl hosszúra sikeredett, másrészt nem is volt olyan szellemes, hogy valódi sikert arasson: a közönség reakciói, a csupán elszórtan (és csak a jelenet elején) felhangzó nevetések legalábbis erre utaltak.

Annál nagyobb tetszést aratott azonban Bárány Péter Orlovsky herceg szerepében. Bőségesen adagolta a komédiát mint gazdag, alkoholista orosz arisztokrata (ehhez jelmeze és sminkje is hozzájárult), német prózáját oroszos jellegűnek szánt akcentussal spékelte meg (és egyáltalán nem volt zavaró, hogy nem feltétlenül oroszra sikeredett), de a közönség számára az igazi meglepetés az volt, amikor megszólalt gyönyörű kontratenorja (Strauss eredetileg mezzoszopránra írta), mellyel mindenkit lenyűgözött.

Szécsi István, Bárány Péter, Mark Zimmermann

A legnagyobb sikere azonban minden kétséget kizáróan a Rosalindét alakító Kolonits Klárának volt, aki Ágai Karola után először énekelte a Csárdás húzott, standard verziója helyett annak teljes koloratúrás változatát (a német mellett egy strófát magyarul). A sikert persze nemcsak a virtuóz Csárdásnak köszönhette, hanem az előadás során nyújtott tökéletes produkciójának is. Kolonits Klárát ismerve persze nem csodálkozunk a zenei megformálás és előadás szépségén, kiegyensúlyozottságán, ám a színészi alakítás és a rengeteg idegen nyelvű prózai rész betanulása és hibátlan (bár felvállaltan enyhe akcentussal történő) felmondása új oldalról is bemutatta énekesnőnket. Reménykedjünk, hogy valóban felfedezi őt a nagyvilág, és nem lesz oly sorsra kárhoztatva, mint nagy elődje.

Hellmuth von Moltke 1875-ben írt véleményét a bukott (zene)kritikák közé kell sorolni: azt írja, valami botrányos francia darab volt német színészek otromba előadásában. A Denevért azonban az 1874. április 5-i bemutatótól 1921-ig, azaz mindössze 47 év alatt 11 962-szer játszották, olvashatjuk Gál György Sándor és Somogyi Vilmos Operettek könyve című munkájában. A szám az elmúlt lassan száz év alatt minden bizonnyal megsokszorozódott, ezen írás szerzője is már több színpadra állításban és szereposztásban látta-hallotta élőben és felvételen egyaránt. A Némedi Csaba rendezésében látottak és a remek szereplőgárda előadásában hallottak azonban mindenképpen előkelő helyet foglalnak el ezen élmények sorában. Érdeklődve várom a következő produkciókat a kirchstetteni kastélyban. És legalább ilyen érdeklődéssel várom, mikor fog az Ausztriában élő, ott igen sikeres fiatal magyar rendező végre szülőhazájában is feladatokat kapni, no meg, hogy a kiemelkedően tehetséges magyar énekeseket mikor veszi szárnyára a világhír.

(A fotókat a rendezőasszisztens, Sabine Ziak bocsátotta rendelkezésünkre.)