Minden, ami jazz...? - Blue Note Fesztivál Flandria szívében

Blue Note Fesztivál
Gent, Belgium
2003. július 18-27.

A \"Flamand Gyémánt\" nyugati sarkában minden nyáron felpezsdül az élet. Méghozzá annyira, hogy tíz napon keresztül feje tetejére állítja Gent városát. A 220 000 lakosú kisvárosban másfél millióan vesznek részt Európa egyik legnagyobb kulturális fesztiválján, ahol a jelszó: The fun never ends.

A Gentse Feesten egyik tartóoszlopa a Blue Note Fesztivál, melyet bár idén csupán másodszorra rendeztek meg, minden jel arra mutat, hogy egy jelentős jazzfesztivál készül kijönni a szülőszobából.

A fesztivál nevét az EMI kölcsönözte: 1939 óta a Blue Note és a jazz egymás szinonimái, a kiadó és a rajongók számára egyaránt. Ez nem teljes mértékben érvényes a szervezőkre, bár volt annyi \"humorérzék\" bennük, hogy két, egymástól élesen elkülönülő részre osztották a fesztivált: az első rész címe a hagyományos jazztől a free jazzig a fontosabb áramlatokat felölelő All That Jazz, ami pedig utána következett, az volt az All That Jazz?
Ez utóbbi esetében a szervezők mindenféle funk, soul, techno, hip-hop (sorolhatnám tovább, pl dzsungel, house stb.) zenével a teljes emészthetetlenségig össze-vissza vegyített modern jazznek nevezett új stílust rejtettek a kérdőjel mögé.

A nyitókoncert elején Patricia Barber valahogy nem talált önmagára a XIII. századi kórházudvaron rögtönzött színpadon. Tizenöt perc után a közönség megrökönyödésére bejelentette: Go ahead and play, boys, I\'m gonna put some cooler clothes on - és eltűnt a színfalak mögött. Majd rövidesen új gúnyában teljesen felpörögve robbant be a színpadra. Antonio Carlos Jobim Blue Bossájával olyan förgeteges koncert kezdődött, amilyent vártunk.

A második napon a Bill Frisell and The Intercontinentals próbált melegíteni a 35 fokos hőségben, bár a közönség végig az errefelé igen népszerű John Zorn szaxofonjátékára várt, aki az Electric Masadaval lépett föl. Az est fénypontja Peter Vermeersch belga big bandje, a Flat Earth Society volt, akik a latin-amerikai, afrikai ritmusok és a hagyományos big band muzsika remek koktélját tálalták.

Jason Moran még csak 27 éves, de élénk ritmusú, tiszta zongorajátéka, gazdag improvizációi, jelentős saját szerzeményei nagy jövőt jósolnak neki.
Dianne Reeves egy gyönyörű romantikus estét teremtett remek koncertjével. A meleg alt hang, a kristálytiszta intonáció, Sarah Vaughan nyomdokain, határozottan pozitív élmény volt.
Greg Osby komplex ritmusú szaxofon improvizációival, majd Philip Catherine latinos-szvinges gitárjátékával folytatódott a fesztivál. Mindketten érdekes színfoltjai voltak a rendezvénynek, eredeti hangszerelésű zenéjüket többször is visszatapsolta a közönség.

A fesztivál első részének zárókoncertjén a legendás Herbie Hancock ült a zongora mögé, mellette pedig öreg cimborája, Bobby Hutcherson muzsikált. Lenyűgöző az az évtizedek hosszú sora alatt letisztult, mély érzésekkel telített, flamand gyémántként fölcsillanó szenvedély, ami ott lüktetett minden hangjegyben. Cole Porter I love you-ja után egymás után csendütek föl a remek Herbie Hancock szerzemények: a Dolphin Dance, Virtual Points, November stb.

A Blue Note Fesztivál második, \"kérdőjeles\" részében a közönség átlagéletkora hirtelen húsz évre csökkent. A színpadon a zongora helyét egy hatalmas számítógép foglalta el, mögötte pedig különféle lemezlovasok keverték a zenét, a modern techno ritmusokat jazzel \"javítva föl\".
Ez számomra az a fajta zene, melynek elviselhetősége egyenes arányban szokott állni az elfogyasztott szilvapálinka mennyiségével. Erre viszont a derék flamandok 350 féle jobbnál jobb söre között nemigen volt lehetőség. És különösebben igény sem...