Londoni operaesték, III. - Itt van az új Netrebko? (Traviata)
2010. július 17.
London
Royal Opera House
VERDI: La Traviata
|
| Marina Rebeka |
Van egy még rosszabb hírem: James Valenti (Alfredo) nem.
Tudom, hogy világszerte nagy a tenorínség, az olasz és a német repertoárban egyaránt. Mégis, képtelen vagyok megérteni, hogy a világ egyik vezető operaháza hogyan szerződtethette Valentit.
Már a Metropolitan pár héttel korábbi Traviata-közvetítésén is feltűnt, milyen gyenge. Élőben és ezen az estén róla alkotott véleményem csak tovább romlott.
Legfeljebb Gastont adtam volna neki.
A hang jelentéktelen, és nem arról van szó, hogy a tenoráriát követő stretta végén produkált hang, elnézést, de olyan képzetet keltett, mint amikor az ember bizonyos felső és alsó testnyílásaiból egyszerre távozik zajosan nagymennyiségű levegő. Nem, a baj a figura egészével volt, az alakítással, pontosabban annak hiányával - Alfredo, minden gyengesége ellenére, tud férfias, sőt, agresszív is lenni a darab folyamán.
Valenti egyszerűen egy takonypóc.
Ám van jó hírem is. Željko Lučič énekelte az idősebb Germont-t, a tőle megszokott muzikalitással, eleganciával, szép hangszínnel - és itt piaci halkofa-megjelenése sem zavart.
S még egy jó hír: a dirigens, Yves Abel idén májusban, a Traviatával debütált Londonban.
Felnövőben egy új, tehetséges karmesternemzedék - Gustavo Dudamel immáron a világ egyik legkeresettebb dirigense, januárban dicsértem Andris Nelsons New York-i Turandotját, ő most Bayreuthban Lohengrineket irányít. Nagyon kíváncsian várom augusztusban Salzburgban Yannick Nézet-Séguin Don Giovanniját (meg persze a Rómeó és Júliát is vele, de utóbbi tavalyi tévéközvetítését láttam).
Abel - ezen estén nyújtott teljesítménye alapján - a fentiekhez hasonló kategória, "kézben tartott", dinamikus, de nem "kopogós" előadást irányított.
Richard Eyre klasszikus 1994-es rendezése DVD-n elérhető (ami talán kevésbé ismert: Gheorghiu sikerét látva a BBC az utolsó pillanatban "hozta össze" az előadás tévéközvetítését, ami aztán a videóra, ill. DVD-re került).
Szép, tradicionális produkció - ahogy Alan Blyth jellemzi (Opera on Video, Kyle Cathie Ltd., 1995, p. 84.): "Minden úgy történik, ahogy és amikor kell, de az ember nem érzi azt, hogy a rendezőnek határozott elképzelése lenne a darabról, vagy hogy sokatmondó újraértelmezését keresné."
A végére egy nagyon, nagyon jó hír. Noha a metes közvetítésben Gheorghiu - eltekintve a felső regiszterben elkezdődő "mocorgástól" - még mindig egy kiváló hangi kondícióban lévő művész képzetét keltette, örülök, hogy most Marina Rebeka beugrott helyette.
Megismertem egy fantasztikus művésznőt, akit az előadás végén olyan tomboló tapsvihar fogadott, mint anno Gheorghiut.
Bevallom, korábban nemhogy a hangját, még a nevét sem hallottam.
Egy picit talán elfogódottan kezdett (na igen, hát világhírű kolléganője helyett az utolsó pillanatban beállni...). A hang megszólalásakor először az volt az érzésem, hogy ez egy koloratúrszoprán (bár a "Sempre libera" végén nem ment fel az esz-re). Aztán, fokozatosan bemelegedve, rá kellett jönnöm, napjaink egyik legszebb olasz színű szopránja, talán még Éj királynője, de már Violetta és hamarosan Elisabetta, Ballo-Amelia.
Tényleg csodaszép a voce, puha, mediterrán, törés nélküli lágeváltásokkal, ehhez izzó átélés, gyönyörű színpadi megjelenés, remek játék társult.
Számomra az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezése.
Nagyon rossznak kell lennie a fülemnek, szememnek, ha ez a hölgy nem fut be hamarosan világkarriert. Ígérem, nem iszom több sört (de kevesebbet sem), ha néhány év múltán nem a legjelentősebb operaházakban énekel majd.
Figyeljünk rá.
Három este Londonban, fantasztikus élményekkel.
Tegyük oda a Royal Opera House-t a Metropolitan, a Scala, a Bécsi Állami Operaház mellé.
La Traviata - a II. felvonás 2. jelenete a Royal Opera House színpadán
(© Catherine Ashmore)
(A Café Momus köszönetét fejezi ki Rita Grudziennek [Royal Opera House, Press Office] a beszámolók létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)
